| dbo:abstract
|
- Az 1919–20-as lengyel–litván háború az első világháborút követően kialakult fegyveres konfliktus volt az újonnan függetlenné vált Litvánia, és Lengyelország között. A konfliktus alapvetően Vilnius (lengyelül Wilno), valamint a Suwałki régió birtoklásáért folyt. Ez utóbbi magába foglal több várost, mint például Augustów, Sejny és a névadó Suwałki. A konfliktus megítélésben nagy eltérések fedezhetőek fel a lengyel és litván történészek között. A litvánok a háborút alapvetően a részének tekintik, míg a lengyelek pusztán a Suwałki régió birtoklásáért folyó harcoknak tekintik, amely a lengyel–szovjet háború része volt. 1919 áprilisában a lengyel hadsereg elfoglalta Vilniust és felvette a kapcsolatot a litván hadsereggel, amely szintén a szovjetek ellen harcolt. A közös ellenségnek köszönhetően a litvánok kezdetben nem voltak ellenségesek. A viszonylagosan kedvező fogadtatást kihasználva, a lengyelek igyekeztek meggyőzni a litvánokat egy lengyel–litván unióhoz való csatlakozásra, amely egyfajta föderáció lett volna a két ország között. Ahogy a kapcsolatok romlottak, az antant két demarkációs vonalat állított fel, hogy megelőzze a további ellenségeskedést a lengyel és litván felek között. Amikor 1919 augusztusában a lengyel puccskísérlet megbukott, a frontvonal stabilizálódott egészen 1920 nyaráig. 1920 júliusában, Lengyelország vesztésre állt a szovjetek ellen, és kénytelen volt visszavonulni. A litvánok követték a visszavonuló lengyeleket, hogy biztosítsák a területet, amit a szovjetek is elismertek . Amikor a lengyelek döntő csapást mértek a varsói csatában a szovjetekre, azok kénytelenek voltak visszavonulni, miközben a litvánok megvédték az új határaikat. A lengyelek nem ismerték el a szovjet–litván békeszerződést, és a litvánokat szovjet szövetségesnek titulálták. Ezt követően az első harcok a Suwałki régióban törtek ki. A lengyelek egy széles, kiterjedt fronton támadták a litvánokat. A nemzetközi nyomás és a Népszövetség beavatkozása miatt a lengyelek aláírták a Suwałki egyezményt 1920. október 7-én, aminek következtében egy új demarkációs vonal alakult ki. Ez egyébként teljesen védtelenné tette Vilniust a további támadások ellen. 1920. október 8-án Lucjan Żeligowski, lengyel tábornok bevonult Vilniusba, hogy „megvédje a helyi lengyelek önrendelkezési jogát”. Habár Vilnius elesett, a litván egységek megállították a lengyelek további előre nyomulását. Żeligowski kikiáltotta a Központi Litván Köztársaságot, Vilnius székhellyel. November 29-én tűzszünetet kötöttek. Az elhúzódó népszövetségi tárgyalások nem változtattak az eredményen, majd 1923-ban status quót hirdettek. 1922-ben a Központi Litván Köztársaságot Lengyelország bekebelezte, Wilnói vajdaság (Województwo wileńskie) névvel. Litvánia nem ismerte el ezeket a fejleményeket, és tovább követelte Vilniust, mint a független Litvánia fővárosát. A háború következtében egészen az 1938-as Lengyel ultimátumig nem volt diplomáciai kapcsolat a két ország között. (hu)
- Az 1919–20-as lengyel–litván háború az első világháborút követően kialakult fegyveres konfliktus volt az újonnan függetlenné vált Litvánia, és Lengyelország között. A konfliktus alapvetően Vilnius (lengyelül Wilno), valamint a Suwałki régió birtoklásáért folyt. Ez utóbbi magába foglal több várost, mint például Augustów, Sejny és a névadó Suwałki. A konfliktus megítélésben nagy eltérések fedezhetőek fel a lengyel és litván történészek között. A litvánok a háborút alapvetően a részének tekintik, míg a lengyelek pusztán a Suwałki régió birtoklásáért folyó harcoknak tekintik, amely a lengyel–szovjet háború része volt. 1919 áprilisában a lengyel hadsereg elfoglalta Vilniust és felvette a kapcsolatot a litván hadsereggel, amely szintén a szovjetek ellen harcolt. A közös ellenségnek köszönhetően a litvánok kezdetben nem voltak ellenségesek. A viszonylagosan kedvező fogadtatást kihasználva, a lengyelek igyekeztek meggyőzni a litvánokat egy lengyel–litván unióhoz való csatlakozásra, amely egyfajta föderáció lett volna a két ország között. Ahogy a kapcsolatok romlottak, az antant két demarkációs vonalat állított fel, hogy megelőzze a további ellenségeskedést a lengyel és litván felek között. Amikor 1919 augusztusában a lengyel puccskísérlet megbukott, a frontvonal stabilizálódott egészen 1920 nyaráig. 1920 júliusában, Lengyelország vesztésre állt a szovjetek ellen, és kénytelen volt visszavonulni. A litvánok követték a visszavonuló lengyeleket, hogy biztosítsák a területet, amit a szovjetek is elismertek . Amikor a lengyelek döntő csapást mértek a varsói csatában a szovjetekre, azok kénytelenek voltak visszavonulni, miközben a litvánok megvédték az új határaikat. A lengyelek nem ismerték el a szovjet–litván békeszerződést, és a litvánokat szovjet szövetségesnek titulálták. Ezt követően az első harcok a Suwałki régióban törtek ki. A lengyelek egy széles, kiterjedt fronton támadták a litvánokat. A nemzetközi nyomás és a Népszövetség beavatkozása miatt a lengyelek aláírták a Suwałki egyezményt 1920. október 7-én, aminek következtében egy új demarkációs vonal alakult ki. Ez egyébként teljesen védtelenné tette Vilniust a további támadások ellen. 1920. október 8-án Lucjan Żeligowski, lengyel tábornok bevonult Vilniusba, hogy „megvédje a helyi lengyelek önrendelkezési jogát”. Habár Vilnius elesett, a litván egységek megállították a lengyelek további előre nyomulását. Żeligowski kikiáltotta a Központi Litván Köztársaságot, Vilnius székhellyel. November 29-én tűzszünetet kötöttek. Az elhúzódó népszövetségi tárgyalások nem változtattak az eredményen, majd 1923-ban status quót hirdettek. 1922-ben a Központi Litván Köztársaságot Lengyelország bekebelezte, Wilnói vajdaság (Województwo wileńskie) névvel. Litvánia nem ismerte el ezeket a fejleményeket, és tovább követelte Vilniust, mint a független Litvánia fővárosát. A háború következtében egészen az 1938-as Lengyel ultimátumig nem volt diplomáciai kapcsolat a két ország között. (hu)
|
