| dbo:abstract
|
- A Líbiai-sivatag egy több millió négyzetkilométer területű, szélsőséges időjárású, alapvetően homok- és kősivatag. Északi részét mészkő borítja, délebbre haladva a mészkő eltűnik, és különböző korú homokkőrétegek építik fel. Központi részén a homokkő alól már előbukkannak kristályos kőzetek is. Szintje a tengerparttól fokozatosan emelkedik, középső területén, Egyiptom déli határán már átlagban 6-700 méteres magasságot ér el. Tulajdonképpen a Szahara keleti része. A francia földrajzi irodalomban pl. el is különül a Szaharától. Határai:
* Északi határa párhuzamosan fut a Földközi-tenger partvonalával (a el is éri a tengerpartot),
* keleti határa a Nílus völgye,
* déli határa a Száhil öv,
* nyugaton nagyjából Líbia közepéig terjed. Legmagasabb pontja az , ami 1934 méter magas. Tőle északnyugatra kb. 40 km-re, Líbiában emelkedik a kb. 1400 méter magas , míg tőle délre Szudánban a . Középső vidékén, Egyiptomban az 1000 méter magas Gilf Kebir-fennsík terül el. Ettől északra a Nagy-homoktenger kb. két magyarországnyi homokvidéke fekszik, ami egy keskenyebb átjáróval csatlakozik a Líbiában fekvő . Északi részén található a Kattara-mélyföld, délkeleten pedig a fekszik. Líbiai részén kőolaj- és több száz méter mélyről származó víz kitermelése folyik. Területén Líbia, Egyiptom és Szudán osztozik. A Szahara nyugati részével összehasonlítva sokkal szárazabb, a vízlelőhelyek száma a Nyugat-Szaharához képest elenyésző. A Gilf Kebirben nincs forrás, Arkenuban mindössze egy van, de még az Uveinat hegységben is csak három állandóan hozzáférhető vízlelőhely ismert. Története folyamán vizes és száraz periódusok váltották egymást. A legutolsó vizes periódus kb. 6000 éve ért véget. Az akkori lakosság nyomai sziklarajzok és sziklavésetek, cseréptöredékek és kőszerszámok formájában ma is fellelhetők. A világ legszárazabb helyeinek egyike. Sok területén, főleg a Gilf Kebir keleti oldalán évtizedeken át nem esik eső, de még a magasabban fekvő vidékein is gyakran 5-10 év telik el anélkül, hogy csapadék hullana (az Uveinaton legutóbb 2007-ben esett). Végleges feltárása csak az 1930-as években történt meg, ebben jelentős szerepet játszott Almásy László is. Részletes kutatása ma is folyamatban van. Az utolsó „” volt Afrika térképén. (hu)
- A Líbiai-sivatag egy több millió négyzetkilométer területű, szélsőséges időjárású, alapvetően homok- és kősivatag. Északi részét mészkő borítja, délebbre haladva a mészkő eltűnik, és különböző korú homokkőrétegek építik fel. Központi részén a homokkő alól már előbukkannak kristályos kőzetek is. Szintje a tengerparttól fokozatosan emelkedik, középső területén, Egyiptom déli határán már átlagban 6-700 méteres magasságot ér el. Tulajdonképpen a Szahara keleti része. A francia földrajzi irodalomban pl. el is különül a Szaharától. Határai:
* Északi határa párhuzamosan fut a Földközi-tenger partvonalával (a el is éri a tengerpartot),
* keleti határa a Nílus völgye,
* déli határa a Száhil öv,
* nyugaton nagyjából Líbia közepéig terjed. Legmagasabb pontja az , ami 1934 méter magas. Tőle északnyugatra kb. 40 km-re, Líbiában emelkedik a kb. 1400 méter magas , míg tőle délre Szudánban a . Középső vidékén, Egyiptomban az 1000 méter magas Gilf Kebir-fennsík terül el. Ettől északra a Nagy-homoktenger kb. két magyarországnyi homokvidéke fekszik, ami egy keskenyebb átjáróval csatlakozik a Líbiában fekvő . Északi részén található a Kattara-mélyföld, délkeleten pedig a fekszik. Líbiai részén kőolaj- és több száz méter mélyről származó víz kitermelése folyik. Területén Líbia, Egyiptom és Szudán osztozik. A Szahara nyugati részével összehasonlítva sokkal szárazabb, a vízlelőhelyek száma a Nyugat-Szaharához képest elenyésző. A Gilf Kebirben nincs forrás, Arkenuban mindössze egy van, de még az Uveinat hegységben is csak három állandóan hozzáférhető vízlelőhely ismert. Története folyamán vizes és száraz periódusok váltották egymást. A legutolsó vizes periódus kb. 6000 éve ért véget. Az akkori lakosság nyomai sziklarajzok és sziklavésetek, cseréptöredékek és kőszerszámok formájában ma is fellelhetők. A világ legszárazabb helyeinek egyike. Sok területén, főleg a Gilf Kebir keleti oldalán évtizedeken át nem esik eső, de még a magasabban fekvő vidékein is gyakran 5-10 év telik el anélkül, hogy csapadék hullana (az Uveinaton legutóbb 2007-ben esett). Végleges feltárása csak az 1930-as években történt meg, ebben jelentős szerepet játszott Almásy László is. Részletes kutatása ma is folyamatban van. Az utolsó „” volt Afrika térképén. (hu)
|
