| dbo:abstract
|
- A 19. század óta kalandozó hadjáratoknak vagy kalandozásoknak nevezik azokat a magyar hadjáratokat, amelyeket a honfoglalást követően a magyarság vezetett Európa különböző vidékeire. 862 és 970 között bizonyosan legalább negyvenhét hadjáratot indítottak a magyar seregek, ebből harmincnyolcat nyugati, kilencet déli irányba. Mutatnak nyomok északi (fehér horvátok) és déli (horvátok, szerbek) irányú hadjáratokra is, de ezek részleteiről nincs információnk. A 9. század végén, a 10. század elején a Kárpát-medencében letelepedő magyarok kalandozásai egybevágtak a kor nemzetközi fejleményeivel. Eurázsia legtöbb népénél ebben az időben előrhaladt a társadalom militarizálódása, a zsákmányszerzés, mint egyfajta gazdasági tevékenység előtérbe kerülése. Különösen jellemző volt ez ekkoriban a magyarok mellett a vikingek és az arabok esetében. A lovasnomád magyar nép társadalmi szerkezete már a honfoglalás előtt jelentős változásokon ment keresztül. Túlnyomó többségük jogilag még szabad volt, vagyoni helyzetük azonban differenciálódott. Egy kisebbségük meggazdagodott, és közülük kerültek ki a közösség politikai és katonai vezetői. A többség viszont elindult az elszegényedés útján. Ebben a helyzetben mind a vezetők, mind a katonáskodó tömegek érdekeltté váltak a külföldi zsákmányszerzésben. A kalandozó hadjáratok többféleképpen hozhattak és hoztak gazdasági eredményeket. Leggyakrabban az egymással vetélkedő külországi uralkodók, vezetők hívták be a hamarosan Európa-szerte rettegett magyar harcosokat az ellenfeleik legyőzése érdekében, természetesen fizetségért. Emellett a legyőzöttektől elvett zsákmány is a kalandozókat gazdagította. A magyarok sokáig sikeres harcmodorát fokozatosan kiismerték Nyugat-Európában, megerősödtek az ottani feudális államok és hadseregeik, és ez végül lezárta a magyar kalandozások korszakát. (hu)
- A 19. század óta kalandozó hadjáratoknak vagy kalandozásoknak nevezik azokat a magyar hadjáratokat, amelyeket a honfoglalást követően a magyarság vezetett Európa különböző vidékeire. 862 és 970 között bizonyosan legalább negyvenhét hadjáratot indítottak a magyar seregek, ebből harmincnyolcat nyugati, kilencet déli irányba. Mutatnak nyomok északi (fehér horvátok) és déli (horvátok, szerbek) irányú hadjáratokra is, de ezek részleteiről nincs információnk. A 9. század végén, a 10. század elején a Kárpát-medencében letelepedő magyarok kalandozásai egybevágtak a kor nemzetközi fejleményeivel. Eurázsia legtöbb népénél ebben az időben előrhaladt a társadalom militarizálódása, a zsákmányszerzés, mint egyfajta gazdasági tevékenység előtérbe kerülése. Különösen jellemző volt ez ekkoriban a magyarok mellett a vikingek és az arabok esetében. A lovasnomád magyar nép társadalmi szerkezete már a honfoglalás előtt jelentős változásokon ment keresztül. Túlnyomó többségük jogilag még szabad volt, vagyoni helyzetük azonban differenciálódott. Egy kisebbségük meggazdagodott, és közülük kerültek ki a közösség politikai és katonai vezetői. A többség viszont elindult az elszegényedés útján. Ebben a helyzetben mind a vezetők, mind a katonáskodó tömegek érdekeltté váltak a külföldi zsákmányszerzésben. A kalandozó hadjáratok többféleképpen hozhattak és hoztak gazdasági eredményeket. Leggyakrabban az egymással vetélkedő külországi uralkodók, vezetők hívták be a hamarosan Európa-szerte rettegett magyar harcosokat az ellenfeleik legyőzése érdekében, természetesen fizetségért. Emellett a legyőzöttektől elvett zsákmány is a kalandozókat gazdagította. A magyarok sokáig sikeres harcmodorát fokozatosan kiismerték Nyugat-Európában, megerősödtek az ottani feudális államok és hadseregeik, és ez végül lezárta a magyar kalandozások korszakát. (hu)
|
