| dbo:abstract
|
- A Majomábécé (Le propre de l’homme) Robert Merle Goncourt-díjas francia író 1989-ben írt regénye. Ez a tudományos tényeken alapuló fikció az ember és az állat, jelen esetben az ember és az egyik főemlős – egy csimpánz – kapcsolatát mutatja be. „Merle nem kevés háttér-információn rágta át magát, hogy megalkossa a Majomábécét; René-Guy Busnel professzor, a témába vágó szakirodalom legnagyobb gyűjteményének birtokosa, az egész könyvtárát az író rendelkezésére bocsátotta. Ez az alaposság, amely egyéb műveinél is jellemző Merle-re, meg is látszik a regényen, rendkívül sok, a témába vágó háttéranyag birtokába jut maga az olvasó is.” Az állati intelligencia határait elemző kutatások, az 1967-ben publikált Állati elmék című utópisztikus regény megírása óta foglalkoztatták az írót; ám a kérdést most – szigorúan a tények talaján maradva – egy merőben más oldalról tárgyalja: a fajok közötti kommunikáció problémáján át azt vizsgálja: mi emberi sajátosság? (Ez a mű eredeti, francia címe.) A nevetés?; Az értelem? „Vagy netán a nyelv? De állíthatunk-e ilyet az után, hogy egy csimpánz éppúgy kifejezi magát mutogatással, akár egy süketnéma?” A Majomábécé egy tudományos kísérlet leírása, amely bemutatja, meddig lehet egy csimpánzt emberként nevelni. Az író nagy időszeleteket átfogva, a kismajom fejlődődének és a kutatás folyamatának csak leglényegesebb állomásait megragadva meséli el a történetet; így végig megőrzi a cselekmény lendületét. A regény, a természettudományos megismerés folyamatának bemutatása mellett társadalomkritika is egyben; az írói üzenetben felsejlik az örök evolúciós kérdés: hogyan „emelkedtünk fel” a majomtól az emberig; vajon minden élethelyzetben megérdemeljük-e a kitüntető ember elnevezést, vagy helyesebb, ha „felkapaszkodott főemlősnek” tekintjük magunkat? (hu)
- A Majomábécé (Le propre de l’homme) Robert Merle Goncourt-díjas francia író 1989-ben írt regénye. Ez a tudományos tényeken alapuló fikció az ember és az állat, jelen esetben az ember és az egyik főemlős – egy csimpánz – kapcsolatát mutatja be. „Merle nem kevés háttér-információn rágta át magát, hogy megalkossa a Majomábécét; René-Guy Busnel professzor, a témába vágó szakirodalom legnagyobb gyűjteményének birtokosa, az egész könyvtárát az író rendelkezésére bocsátotta. Ez az alaposság, amely egyéb műveinél is jellemző Merle-re, meg is látszik a regényen, rendkívül sok, a témába vágó háttéranyag birtokába jut maga az olvasó is.” Az állati intelligencia határait elemző kutatások, az 1967-ben publikált Állati elmék című utópisztikus regény megírása óta foglalkoztatták az írót; ám a kérdést most – szigorúan a tények talaján maradva – egy merőben más oldalról tárgyalja: a fajok közötti kommunikáció problémáján át azt vizsgálja: mi emberi sajátosság? (Ez a mű eredeti, francia címe.) A nevetés?; Az értelem? „Vagy netán a nyelv? De állíthatunk-e ilyet az után, hogy egy csimpánz éppúgy kifejezi magát mutogatással, akár egy süketnéma?” A Majomábécé egy tudományos kísérlet leírása, amely bemutatja, meddig lehet egy csimpánzt emberként nevelni. Az író nagy időszeleteket átfogva, a kismajom fejlődődének és a kutatás folyamatának csak leglényegesebb állomásait megragadva meséli el a történetet; így végig megőrzi a cselekmény lendületét. A regény, a természettudományos megismerés folyamatának bemutatása mellett társadalomkritika is egyben; az írói üzenetben felsejlik az örök evolúciós kérdés: hogyan „emelkedtünk fel” a majomtól az emberig; vajon minden élethelyzetben megérdemeljük-e a kitüntető ember elnevezést, vagy helyesebb, ha „felkapaszkodott főemlősnek” tekintjük magunkat? (hu)
|
