| dbo:abstract
|
- Egyes flektáló nyelvek grammatikájában a megszólító eset (latin szóval vocativus, a vocare ’hívni’ igéből) az az eset, amellyel a beszélő közvetlenül hívja vagy szólítja meg azt, akivel kommunikációt kezdeményez. A beszédben sajátos hanglejtés jellemzi, amit írásban olykor felkiáltójellel adnak vissza, valamint a megszólító szót vagy szócsoportot elszigetelő szünetek, melyeket írásban vesszővel jeleznek mondaton belül. A megszólító esettel a beszélő főleg élőhöz (személyhez, állathoz), de élettelenhez is szólhat. A „megszólító eset” terminust olyan nyelvek grammatikáiban használják, amelyekben van a megszólító esetnek az alanyesetétől különböző ragja legalább egyes szavakat illetően, de kiterjedt értelemben úgy tekintik, hogy azok a szavak is állhatnak ebben az esetben, amelyeknek nincs ilyen ragjuk. Eszerint a megszólító eset megjelenik minden főnév és melléknév ragozási paradigmájában akkor is, ha alakjuk ebben az esetben egybeesik az alanyesetű alakjukkal. Az indoeurópai nyelvek fejlődésében különbségek vannak a raggal kifejezett megszólító eset fennmaradásában. A viszonylag magas fokú szintetizmussal rendelkező nyelvekben fennmaradt a névszóragozás és általában a megszólító eset is. Ilyen a szláv nyelvek többsége. A nyugati újlatin nyelvek viszonylag magas fokú analitizmus felé fejlődtek a latin nyelvhez képest, és kiveszett belőlük a névszóragozás, tehát a megszólító eset is. Ez csak a román nyelvben maradt fenn, de kisebb mértékben, mint a szláv nyelvekben. A germán nyelvekből, mint például az angol, szintén hiányzik a megszólító eset, amely helyett a szavak azon alakját használják, amelyet alanyi funkcióban is. Ugyanez a helyzet a magyar nyelvben is. Elvileg a megszólító esetű szónak nincs mondattani funkciója, de képezhet tagolatlan mondatot. (hu)
- Egyes flektáló nyelvek grammatikájában a megszólító eset (latin szóval vocativus, a vocare ’hívni’ igéből) az az eset, amellyel a beszélő közvetlenül hívja vagy szólítja meg azt, akivel kommunikációt kezdeményez. A beszédben sajátos hanglejtés jellemzi, amit írásban olykor felkiáltójellel adnak vissza, valamint a megszólító szót vagy szócsoportot elszigetelő szünetek, melyeket írásban vesszővel jeleznek mondaton belül. A megszólító esettel a beszélő főleg élőhöz (személyhez, állathoz), de élettelenhez is szólhat. A „megszólító eset” terminust olyan nyelvek grammatikáiban használják, amelyekben van a megszólító esetnek az alanyesetétől különböző ragja legalább egyes szavakat illetően, de kiterjedt értelemben úgy tekintik, hogy azok a szavak is állhatnak ebben az esetben, amelyeknek nincs ilyen ragjuk. Eszerint a megszólító eset megjelenik minden főnév és melléknév ragozási paradigmájában akkor is, ha alakjuk ebben az esetben egybeesik az alanyesetű alakjukkal. Az indoeurópai nyelvek fejlődésében különbségek vannak a raggal kifejezett megszólító eset fennmaradásában. A viszonylag magas fokú szintetizmussal rendelkező nyelvekben fennmaradt a névszóragozás és általában a megszólító eset is. Ilyen a szláv nyelvek többsége. A nyugati újlatin nyelvek viszonylag magas fokú analitizmus felé fejlődtek a latin nyelvhez képest, és kiveszett belőlük a névszóragozás, tehát a megszólító eset is. Ez csak a román nyelvben maradt fenn, de kisebb mértékben, mint a szláv nyelvekben. A germán nyelvekből, mint például az angol, szintén hiányzik a megszólító eset, amely helyett a szavak azon alakját használják, amelyet alanyi funkcióban is. Ugyanez a helyzet a magyar nyelvben is. Elvileg a megszólító esetű szónak nincs mondattani funkciója, de képezhet tagolatlan mondatot. (hu)
|
