| dbo:abstract
|
- Málta török ostroma, közismert nevén a nagy ostrom, 1565 májusától szeptemberéig tartott. A Földközi-tenger térségében ekkor volt hatalma csúcsán az Oszmán Birodalom, amely nyugatnak terjeszkedve már elfoglalta Algírt, Tripolit, Oránt, a mai Tunézia partjainál fekvő Dzserbát, valamint a menorcai Ciutadellát. A török flotta és a muzulmán észak-afrikai kalózok szabadon fosztogatták az olasz, portugál és spanyol partokat, keleten pedig az Égei-tenger medencéjét. Nem volt tőlük biztonságban egyetlen hajó sem a Mediterráneumban, miután az 1560-as dzserbai csatában katasztrofális vereséget mértek a spanyol hajóhadra. A további terjeszkedés útjában egyetlen kis keresztény erősség állt, Málta, amit V. Károly német-római császár, spanyol király az után adományozott a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrendnek, hogy a törökök kiverték őket Rodoszról. Málta stratégiai jelentőségét egyrészt Szicília közelsége adta, másrészt az, hogy a keleti oldalán fekvő mély vizű kikötőben kényelmesen összegyűlhetett és felkészülhetett volna a spanyol fennhatóságú szigetek vagy más keresztény partok ellen készülődő török flotta. A lovagrend régóta szálka volt a szultán szemében, hiszen a máltai gályák rendszeresen fosztogatták a török kereskedőhajókat, és részt vettek valamennyi komolyabb keresztény tengeri akcióban. A török flotta I. Szulejmán oszmán szultán parancsára 1564-ben kezdett készülni Málta ostromára. 1565 májusában, nagyjából negyvenezer emberrel érkeztek a szigethez, ahol több mint nyolcezer lovag, katona és civil készült a védelemre. A szigetet négy erőd óvta: a régi fellegvár (Mdina), valamint a Nagy kikötő két oldalán álló Szent Elmo, Szent Mihály és Szent Angyal – utóbbi kettőt két megerősített település, Senglea és Birgu támogatta. A sziget védelmét Jean Parisot de La Valette nagymester irányította, aki túl volt már hetvenedik évén is. A támadó hajóhad irányítója Piali admirális, a gyalogosoké, tüzéreké és lovasoké Musztafa pasa volt. Hozzájuk csatlakozott kalózaival a nagy tekintélynek örvendő Turgut. Musztafa és Piali számos kérdésben nem értett egyet, és a keresztények szerencséjére a viták általában Piali javára dőltek el, márpedig ő az ostrom sikerénél fontosabbnak tartotta hajói biztonságát. A törökök először a legkisebb erődöt, Szent Elmót ostromolták meg, mert úgy gondolták, hogy az néhány nap alatt bevehető – a védők azonban emberfeletti erővel egy hónapon át feltartották a támadókat. Ehhez jelentősen hozzájárult, hogy szinte az ostrom utolsó napjáig kapcsolatban álltak a két másik, az öböl túlpartján épült erőddel. Éjszakánként bárkán szállították át a sebesülteket, akik helyére pihent katonák érkeztek. A hatalmas túlerő ellen azonban nem tarthattak ki örökké, így a Nagy kikötő bejáratát oltalmazó, porrá lőtt erőd június 23-án elesett. Ezután a török sereg megkezdte Birgu, Senglea és a Szent Mihály-erőd lövetését, majd gyalogos és tengeri ostromát. A támadók és a védők is bevetettek mindent, amit a kor haditechnikája lehetővé tett: ostromtornyokat, aknákat és ellenaknákat, görögtüzet és különleges robbanó szerkezeteket. Mindkét fél óriási veszteségeket szenvedett, de végül, négy hónapos csatározás után megérkezett a szicíliai alkirály felmentő serege, és a törökök kénytelenek voltak elhajózni. A hosszú ostromban a lovagrend 250 tagja mellett hétezer keresztény katona és máltai lakos esett el, a csaknem kilencezres helyőrségből mindössze hatszázan maradtak harcképesek. A török veszteségek még súlyosabbak voltak: közülük 25–30 ezren halhattak meg. A máltaiak hősiességének híre egész Európát bejárta. Voltaire például azt mondta később, hogy „semmi nem olyan közismert, mint Málta ostroma” (rien est plus connu que la siege de Malte). Az ostrom befejezésének napja, szeptember 8. ma nemzeti ünnep a szigetországban. (hu)
- Málta török ostroma, közismert nevén a nagy ostrom, 1565 májusától szeptemberéig tartott. A Földközi-tenger térségében ekkor volt hatalma csúcsán az Oszmán Birodalom, amely nyugatnak terjeszkedve már elfoglalta Algírt, Tripolit, Oránt, a mai Tunézia partjainál fekvő Dzserbát, valamint a menorcai Ciutadellát. A török flotta és a muzulmán észak-afrikai kalózok szabadon fosztogatták az olasz, portugál és spanyol partokat, keleten pedig az Égei-tenger medencéjét. Nem volt tőlük biztonságban egyetlen hajó sem a Mediterráneumban, miután az 1560-as dzserbai csatában katasztrofális vereséget mértek a spanyol hajóhadra. A további terjeszkedés útjában egyetlen kis keresztény erősség állt, Málta, amit V. Károly német-római császár, spanyol király az után adományozott a Jeruzsálemi Szent János Ispotályos Lovagrendnek, hogy a törökök kiverték őket Rodoszról. Málta stratégiai jelentőségét egyrészt Szicília közelsége adta, másrészt az, hogy a keleti oldalán fekvő mély vizű kikötőben kényelmesen összegyűlhetett és felkészülhetett volna a spanyol fennhatóságú szigetek vagy más keresztény partok ellen készülődő török flotta. A lovagrend régóta szálka volt a szultán szemében, hiszen a máltai gályák rendszeresen fosztogatták a török kereskedőhajókat, és részt vettek valamennyi komolyabb keresztény tengeri akcióban. A török flotta I. Szulejmán oszmán szultán parancsára 1564-ben kezdett készülni Málta ostromára. 1565 májusában, nagyjából negyvenezer emberrel érkeztek a szigethez, ahol több mint nyolcezer lovag, katona és civil készült a védelemre. A szigetet négy erőd óvta: a régi fellegvár (Mdina), valamint a Nagy kikötő két oldalán álló Szent Elmo, Szent Mihály és Szent Angyal – utóbbi kettőt két megerősített település, Senglea és Birgu támogatta. A sziget védelmét Jean Parisot de La Valette nagymester irányította, aki túl volt már hetvenedik évén is. A támadó hajóhad irányítója Piali admirális, a gyalogosoké, tüzéreké és lovasoké Musztafa pasa volt. Hozzájuk csatlakozott kalózaival a nagy tekintélynek örvendő Turgut. Musztafa és Piali számos kérdésben nem értett egyet, és a keresztények szerencséjére a viták általában Piali javára dőltek el, márpedig ő az ostrom sikerénél fontosabbnak tartotta hajói biztonságát. A törökök először a legkisebb erődöt, Szent Elmót ostromolták meg, mert úgy gondolták, hogy az néhány nap alatt bevehető – a védők azonban emberfeletti erővel egy hónapon át feltartották a támadókat. Ehhez jelentősen hozzájárult, hogy szinte az ostrom utolsó napjáig kapcsolatban álltak a két másik, az öböl túlpartján épült erőddel. Éjszakánként bárkán szállították át a sebesülteket, akik helyére pihent katonák érkeztek. A hatalmas túlerő ellen azonban nem tarthattak ki örökké, így a Nagy kikötő bejáratát oltalmazó, porrá lőtt erőd június 23-án elesett. Ezután a török sereg megkezdte Birgu, Senglea és a Szent Mihály-erőd lövetését, majd gyalogos és tengeri ostromát. A támadók és a védők is bevetettek mindent, amit a kor haditechnikája lehetővé tett: ostromtornyokat, aknákat és ellenaknákat, görögtüzet és különleges robbanó szerkezeteket. Mindkét fél óriási veszteségeket szenvedett, de végül, négy hónapos csatározás után megérkezett a szicíliai alkirály felmentő serege, és a törökök kénytelenek voltak elhajózni. A hosszú ostromban a lovagrend 250 tagja mellett hétezer keresztény katona és máltai lakos esett el, a csaknem kilencezres helyőrségből mindössze hatszázan maradtak harcképesek. A török veszteségek még súlyosabbak voltak: közülük 25–30 ezren halhattak meg. A máltaiak hősiességének híre egész Európát bejárta. Voltaire például azt mondta később, hogy „semmi nem olyan közismert, mint Málta ostroma” (rien est plus connu que la siege de Malte). Az ostrom befejezésének napja, szeptember 8. ma nemzeti ünnep a szigetországban. (hu)
|
