| dbo:abstract
|
- A második kongói háború (egyesek szerint az „afrikai világháború”) az első kongói háborút követte, és az 1994-es ruandai népirtás utóhatásának tekinthető. A tuszi milíciája Kongó Kivu tartományában kapcsolatot kívánt teremteni Ruandával, amelyet ekkor a Kagame kormány tuszi erői irányítottak. Kagame maga is erre törekedett. Ruanda erőforrásait kívánta növelni azzal, hogy Kivu térségének erőforrásait is kiaknázza. Másrészt, meg akarta védeni a tuszi lakosságot a Kongóba menekült hutu fegyveresek, főleg az Interahamwe milícia támadásaitól. A második kongói háborúban Uganda és Ruanda megszerezték a katonai kezdeményezést. A Kongói Demokratikus Köztársaság, vagyis Kabila erőit majdnem legyőzték. A tágabb Dél-Afrika számos vezetője (például Robert Mugabe és ) saját zsebébe nyúlt, hogy sereget küldhessenek Kabila támogatására. Legjelentősebb volt Angola és Zimbabwe kontingense. Ezek a seregek már meg tudták állítani a ruandai tuszi hadsereg és az ugandai csapatok előrenyomulását. Az 1998 és 2002 közötti nagy konfliktusban Kongó három részre szakadt, önálló, egymással vetélkedő milíciák, gyűjtőnéven mai mai tevékenykedtek mindenfelé. Ők a világ minden részéből, főleg az Amerikai Egyesült Államokból, Oroszországból, Kínából és más országokból vásároltak fegyvereket. 5 400 000 ember halt meg a konfliktusban és a térség állatvilága is nagy veszteségeket szenvedett. Laurent-Désiré Kabila 2001-ben merénylet áldozata lett. Az elnöki posztot fia, vette át. Kongóban sokan úgy tudják, hogy Joseph Kabila édesanyja ruandai tuszi és igazi apja Lauerent Kabila barátja volt; csak azért adoptálta Laurent Kabila, mert édesanyja a sok felesége egyike volt. Joseph Kabila folyékonyan beszél nyelven, képzését Tanzániában, Ugandában, Ruandában és Kínában kapta. Öt évig volt az átmeneti kormány elnöke, azután szabad választásokon választották Kongó elnökévé 2006-ban. A legnagyobb támogatást Kelet-Kongóban kapta. A Kongóban állomásozó ugandai és ruandai csapatok egymással is harcba keveredtek területi viták miatt. A kongói milíciák – amelyek legaktívabbak Dél- és Észak-Kivu tartományokban voltak, ahol a legtöbb menekült is élt – beavatkoztak ebbe a konfliktusba. Értek el helyi sikereket, kiterjesztették a konfliktust, harcoltak egymással, az ugandai és a ruandai csapatokkal, és a kongói hadsereggel is. A banyamulengék, a tuszik nagy menekült csoportja Kongóban, a háború végét remélték. Belefáradtak az állandó háborúba, fellázadtak Kagame ruandai csapatai ellen, és kikényszerítették visszatérésüket Ruandába, lehetővé téve, hogy Joseph Kabila visszaszerezze a hatalmat Kelet-Kongóban az angolai és a zimbabwei csapatok támogatásával. A ruandai RPF csapatok 2002-ben hagyták el végleg Kongót. Mindamellett, Kivu tartományban még ma is folynak a harcok. A szemben álló erők:
* Laurent Nkunda (National Congress for the Defence of the People, francia rövidítése: CNDP),
* a (francia rövidítése: FDLR), Állításuk szerint ők olyan hutuk, akik képtelenek visszatérni Ruandába, mert ott elítélnék őket a népirtásban betöltött szerepükért. Kongóban sem kívánatos elemek, a kongói hadsereg üldözi őket.
* az ENSZ csapatok. 2007 első hat hónapjában 260 000 civil menekült el lakhelyéről. A kongói mai mai lázadók továbbra is veszélyeztetik az emberi és az állati életet. Bár sikerrel szerelték le a milíciák nagy részét az ENSZ csapatok segítségével, az utolsó milíciák csak 2007-ben szereltek le. Továbbra is vannak heves összetűzések Kongó északkeleti részén az Ituri vidéken a helyi törzsek között. Ellentétük eredetileg a hutu-tuszi konfliktusban gyökerezik, de a második kongói háborúban mérgesedett el. Észak-Kivu tartományban 2008. augusztusában újból kiújultak a harcok. 250.000 ember menekült el lakhelyéről. Jelenleg Nairobiban folynak tárgyalások a szembenálló felek között. (hu)
- A második kongói háború (egyesek szerint az „afrikai világháború”) az első kongói háborút követte, és az 1994-es ruandai népirtás utóhatásának tekinthető. A tuszi milíciája Kongó Kivu tartományában kapcsolatot kívánt teremteni Ruandával, amelyet ekkor a Kagame kormány tuszi erői irányítottak. Kagame maga is erre törekedett. Ruanda erőforrásait kívánta növelni azzal, hogy Kivu térségének erőforrásait is kiaknázza. Másrészt, meg akarta védeni a tuszi lakosságot a Kongóba menekült hutu fegyveresek, főleg az Interahamwe milícia támadásaitól. A második kongói háborúban Uganda és Ruanda megszerezték a katonai kezdeményezést. A Kongói Demokratikus Köztársaság, vagyis Kabila erőit majdnem legyőzték. A tágabb Dél-Afrika számos vezetője (például Robert Mugabe és ) saját zsebébe nyúlt, hogy sereget küldhessenek Kabila támogatására. Legjelentősebb volt Angola és Zimbabwe kontingense. Ezek a seregek már meg tudták állítani a ruandai tuszi hadsereg és az ugandai csapatok előrenyomulását. Az 1998 és 2002 közötti nagy konfliktusban Kongó három részre szakadt, önálló, egymással vetélkedő milíciák, gyűjtőnéven mai mai tevékenykedtek mindenfelé. Ők a világ minden részéből, főleg az Amerikai Egyesült Államokból, Oroszországból, Kínából és más országokból vásároltak fegyvereket. 5 400 000 ember halt meg a konfliktusban és a térség állatvilága is nagy veszteségeket szenvedett. Laurent-Désiré Kabila 2001-ben merénylet áldozata lett. Az elnöki posztot fia, vette át. Kongóban sokan úgy tudják, hogy Joseph Kabila édesanyja ruandai tuszi és igazi apja Lauerent Kabila barátja volt; csak azért adoptálta Laurent Kabila, mert édesanyja a sok felesége egyike volt. Joseph Kabila folyékonyan beszél nyelven, képzését Tanzániában, Ugandában, Ruandában és Kínában kapta. Öt évig volt az átmeneti kormány elnöke, azután szabad választásokon választották Kongó elnökévé 2006-ban. A legnagyobb támogatást Kelet-Kongóban kapta. A Kongóban állomásozó ugandai és ruandai csapatok egymással is harcba keveredtek területi viták miatt. A kongói milíciák – amelyek legaktívabbak Dél- és Észak-Kivu tartományokban voltak, ahol a legtöbb menekült is élt – beavatkoztak ebbe a konfliktusba. Értek el helyi sikereket, kiterjesztették a konfliktust, harcoltak egymással, az ugandai és a ruandai csapatokkal, és a kongói hadsereggel is. A banyamulengék, a tuszik nagy menekült csoportja Kongóban, a háború végét remélték. Belefáradtak az állandó háborúba, fellázadtak Kagame ruandai csapatai ellen, és kikényszerítették visszatérésüket Ruandába, lehetővé téve, hogy Joseph Kabila visszaszerezze a hatalmat Kelet-Kongóban az angolai és a zimbabwei csapatok támogatásával. A ruandai RPF csapatok 2002-ben hagyták el végleg Kongót. Mindamellett, Kivu tartományban még ma is folynak a harcok. A szemben álló erők:
* Laurent Nkunda (National Congress for the Defence of the People, francia rövidítése: CNDP),
* a (francia rövidítése: FDLR), Állításuk szerint ők olyan hutuk, akik képtelenek visszatérni Ruandába, mert ott elítélnék őket a népirtásban betöltött szerepükért. Kongóban sem kívánatos elemek, a kongói hadsereg üldözi őket.
* az ENSZ csapatok. 2007 első hat hónapjában 260 000 civil menekült el lakhelyéről. A kongói mai mai lázadók továbbra is veszélyeztetik az emberi és az állati életet. Bár sikerrel szerelték le a milíciák nagy részét az ENSZ csapatok segítségével, az utolsó milíciák csak 2007-ben szereltek le. Továbbra is vannak heves összetűzések Kongó északkeleti részén az Ituri vidéken a helyi törzsek között. Ellentétük eredetileg a hutu-tuszi konfliktusban gyökerezik, de a második kongói háborúban mérgesedett el. Észak-Kivu tartományban 2008. augusztusában újból kiújultak a harcok. 250.000 ember menekült el lakhelyéről. Jelenleg Nairobiban folynak tárgyalások a szembenálló felek között. (hu)
|
