| dbo:abstract
|
- A nyelvcsere az a nyelvészeti, nyelvekben végbemenő folyamat, amelynek során két, hosszú ideig egymással érintkező, vagy egymás szomszédságában élő közösség közül az egyik, saját nyelvét fokozatosan feladva átveszi a másik közösség nyelvét. A nyelvcsere általában meghódított, leigázott népek esetében a leggyakoribb, amikor a meghódított nép átveszi a hódítók nyelvét. (Bizonyos körülmények közt azonban ez fordítva is történhet.) A nyelvcserét a nyelvek egymásra gyakorolt hatása jellemzi (részletesebben lásd: →adsztrátum, →szubsztrátum és →szupersztrátum). Egy másik megfogalmazás szerint nyelvcsere akkor következik be, ha a közösség "egy nyelv szokásos használatáról áttér egy másik nyelv használatára." A manapság is zajló nyelvcserefolyamatok azt mutatják, hogy a kétnyelvű közösségekben a különböző nyelvek szerepe más és más. Az egyik gyakran a politikai, gazdasági, kulturális hatalom nyelve, a másik pedig a család, az otthon, esetleg a vallás nyelve. Ha ezek közül az egyik magasabb presztizsű, vagy gyakorlatiasabb a mindennapi életben, akkor a felnövekvő generációk már ezt fogják első nyelvként alkalmazni, és fokozatosan végbemegy a nyelvcsere. Többek között nyelvcserével jöttek létre a Mediterráneum térségében beszélt újlatin nyelvek a Római Birodalom hivatalos nyelve, a latin nyelv területi egységekre bomlott dialektuscsoportjaiból, kiszorítva az e területeken eredetileg beszélt ókori, többnyire ismeretlen eredetű nyelveket (→Preromán nyelvek), amelyek jelentős szerepet játszottak a vulgáris latin területi tagolódásában. Szintén nyelvcsere útján beszélnek ma szláv nyelvet az eredetileg török nyelvű hódító bolgárok. Mértékadó történészek szerint lehetséges, hogy a genetikailag és kulturálisan közép-ázsiai eredetű ősmagyarok bizonyos finnugor csoportokkal való évszázados együttélés során, szintén nyelvcsere révén jutottak alapvetően finnugor szerkezetű, hangzású és szókészletű nyelvükhöz. (hu)
- A nyelvcsere az a nyelvészeti, nyelvekben végbemenő folyamat, amelynek során két, hosszú ideig egymással érintkező, vagy egymás szomszédságában élő közösség közül az egyik, saját nyelvét fokozatosan feladva átveszi a másik közösség nyelvét. A nyelvcsere általában meghódított, leigázott népek esetében a leggyakoribb, amikor a meghódított nép átveszi a hódítók nyelvét. (Bizonyos körülmények közt azonban ez fordítva is történhet.) A nyelvcserét a nyelvek egymásra gyakorolt hatása jellemzi (részletesebben lásd: →adsztrátum, →szubsztrátum és →szupersztrátum). Egy másik megfogalmazás szerint nyelvcsere akkor következik be, ha a közösség "egy nyelv szokásos használatáról áttér egy másik nyelv használatára." A manapság is zajló nyelvcserefolyamatok azt mutatják, hogy a kétnyelvű közösségekben a különböző nyelvek szerepe más és más. Az egyik gyakran a politikai, gazdasági, kulturális hatalom nyelve, a másik pedig a család, az otthon, esetleg a vallás nyelve. Ha ezek közül az egyik magasabb presztizsű, vagy gyakorlatiasabb a mindennapi életben, akkor a felnövekvő generációk már ezt fogják első nyelvként alkalmazni, és fokozatosan végbemegy a nyelvcsere. Többek között nyelvcserével jöttek létre a Mediterráneum térségében beszélt újlatin nyelvek a Római Birodalom hivatalos nyelve, a latin nyelv területi egységekre bomlott dialektuscsoportjaiból, kiszorítva az e területeken eredetileg beszélt ókori, többnyire ismeretlen eredetű nyelveket (→Preromán nyelvek), amelyek jelentős szerepet játszottak a vulgáris latin területi tagolódásában. Szintén nyelvcsere útján beszélnek ma szláv nyelvet az eredetileg török nyelvű hódító bolgárok. Mértékadó történészek szerint lehetséges, hogy a genetikailag és kulturálisan közép-ázsiai eredetű ősmagyarok bizonyos finnugor csoportokkal való évszázados együttélés során, szintén nyelvcsere révén jutottak alapvetően finnugor szerkezetű, hangzású és szókészletű nyelvükhöz. (hu)
|
