| dbo:abstract
|
- Az alaktanban a névelő olyan, a viszonyszavak osztályába sorolt szófaj, amely a főnévi csoport tagjaként azt jelzi, hogy mennyire ismert a közlés résztvevői számára az, amit a főnév megnevez. A névelő a viszonyszók elvont determinánsoknak nevezett kategóriájához tartozik, egyes grammatikák szerint olyan melléknévi névmásokkal együtt, mint a birtokos és a mutató. Egyébként egyes grammatikákban ezeket az elvont determinánsokat mind névelőknek nevezik. Más szempontból a névelő a simulószók (klitikumok) kategóriájához tartozik, következésképpen prozódiai szempontból nem alkot külön szót, ezért általában hangsúlytalan. Nem minden nyelvben van névelő. Ilyen például a latin és a szláv nyelvek többsége. Azon nyelvekben, amelyekben van, ezek száma nyelvtől függően különbözik. A magyar nyelvben a névelő proklitikum, azaz, amint azt elnevezése is jelzi, a főnév elé helyezett simulószó, de ez nem áll minden nyelvre. Egyesekben a határozott névelőnek megfelelő végartikulus van, mely a szó végére kerül, akárcsak a toldalékok, a román nyelvben, a bolgárban vagy az albánban. A nyelvek aszerint is különböznek, hogy az artikulus egyezik-e alaktanilag az őt alárendelő főnévvel, vagy sem. Például a magyar nyelvben vagy az angolban nem egyezik, de a nyugati újlatin nyelvekben igen, nemben és számban, a románban pedig esetben is. Az egyeztetés révén a névelő másodlagos funkcióként arra is szolgálhat, hogy jelezze a főnév ezen grammatikai kategóriáit akkor is, ha az utóbbi alakja nem teszi ezt. Például a spanyol nyelvben a problema ’gond, probléma’ a nőnemre tipikusan -a-ra végződik, de névelővel (un/el problema ’egy/a probléma’) már tudni lehet, hogy hímnemű. A francia beszédben általában nem észlelhető, hogy egy elszigetelt főnév egyes, avagy többes számú-e, mert az utóbbi esetben a szóhoz írásban hozzátett -s nem hallatszik, de névelővel már világos, hogy milyen számú: un/le mur [my:ʁ] ’egy/a fal’, des/les murs [my:ʁ] ’falak/a falak’. Ugyancsak másodlagos funkciója az artikulusnak, hogy főnevesít más szófajhoz tartozó szavakat vagy szókapcsolatokat, például:
* (magyarul) zöld (melléknév) → a zöldek (= a környezetvédők), jaj, allelúja (indulatszók) → Hát nem segít a jaj s az allelúja (József Attila);
* (franciául) trois mâts ’három árbóc’ (jelzős szókapcsolat) → un trois-mâts ’három árbócos hajó’;
* (románul) bine ’jól’ (határozószó) → binele ’a jó’ (erkölcsi fogalom);
* (angolul) smell ’szagol’ (ige) → a smell ’szag’. Nyelvtől függően az artikulusok használhatók vagy nem egyik vagy másik típusú más elvont determinánssal együtt egyazon főnévi csoportban. Például a franciában és az angolban a névelő, a birtokos determináns és a mutató determináns kizárják egymást, de például a románban, ha a birtokos melléknévi névmás a főnév mögött áll, ennek határozott artikulusosnak kell lennie: fiul meu ’a fiam’. Ez a mutató melléknévi névmás használatára is vonatkozik, ha a főnév mögött áll (studenta aceasta ’ez az egyetemista lány’). Az utóbbi analóg szerkezet a magyarbelivel a két determináló szó együtt való használata szempontjából, de a mutató melléknévi névmás a főnév előtt is állhat, és akkor helyettesíti a határozott névelőt: această studentă. Mivel a névelő simulószó, egyes nyelvekben alakja az őt követő szó kezdőhangjától függ, ahhoz igazodik. A magyarban ezért van a határozott névelőnek két alakja. Az az alak jobban alkot egyetlen hangtani szót, azaz egyetlen hangsúlyos szócsoportot, a mögötte álló magánhangzóval kezdődő szóval. Ugyanez a helyzet az angol határozatlan névelő esetében: a visitor ’egy látogató’, an exhibition ’egy kiállítás’. A spanyolban az egyes számú határozott névelő nőnemben la [la carta (nn.) ’a(z írott) levél’], de ha a nőnemű szó hangsúlyos /a/-val kezdődik, a névelő a hímnemű alakot veszi fel: el agua (nn.) ’a víz’, mint el árbol (hn.) ’a(z élő) fa’. Ezek szerint az el nem mindig jelzi a nemet. A franciában magánhangzó előtt a le és a la magánhangzója kiesik, és ennek a következménye is az, hogy a névelő nem különbözteti meg a nemeket: le chien (hn.) ’a kutya’, la clé (nn.) ’a kulcs’, de l’été (hn.) ’a nyár’, l’heure (nn.) ’az óra’ (időtartam). (hu)
- Az alaktanban a névelő olyan, a viszonyszavak osztályába sorolt szófaj, amely a főnévi csoport tagjaként azt jelzi, hogy mennyire ismert a közlés résztvevői számára az, amit a főnév megnevez. A névelő a viszonyszók elvont determinánsoknak nevezett kategóriájához tartozik, egyes grammatikák szerint olyan melléknévi névmásokkal együtt, mint a birtokos és a mutató. Egyébként egyes grammatikákban ezeket az elvont determinánsokat mind névelőknek nevezik. Más szempontból a névelő a simulószók (klitikumok) kategóriájához tartozik, következésképpen prozódiai szempontból nem alkot külön szót, ezért általában hangsúlytalan. Nem minden nyelvben van névelő. Ilyen például a latin és a szláv nyelvek többsége. Azon nyelvekben, amelyekben van, ezek száma nyelvtől függően különbözik. A magyar nyelvben a névelő proklitikum, azaz, amint azt elnevezése is jelzi, a főnév elé helyezett simulószó, de ez nem áll minden nyelvre. Egyesekben a határozott névelőnek megfelelő végartikulus van, mely a szó végére kerül, akárcsak a toldalékok, a román nyelvben, a bolgárban vagy az albánban. A nyelvek aszerint is különböznek, hogy az artikulus egyezik-e alaktanilag az őt alárendelő főnévvel, vagy sem. Például a magyar nyelvben vagy az angolban nem egyezik, de a nyugati újlatin nyelvekben igen, nemben és számban, a románban pedig esetben is. Az egyeztetés révén a névelő másodlagos funkcióként arra is szolgálhat, hogy jelezze a főnév ezen grammatikai kategóriáit akkor is, ha az utóbbi alakja nem teszi ezt. Például a spanyol nyelvben a problema ’gond, probléma’ a nőnemre tipikusan -a-ra végződik, de névelővel (un/el problema ’egy/a probléma’) már tudni lehet, hogy hímnemű. A francia beszédben általában nem észlelhető, hogy egy elszigetelt főnév egyes, avagy többes számú-e, mert az utóbbi esetben a szóhoz írásban hozzátett -s nem hallatszik, de névelővel már világos, hogy milyen számú: un/le mur [my:ʁ] ’egy/a fal’, des/les murs [my:ʁ] ’falak/a falak’. Ugyancsak másodlagos funkciója az artikulusnak, hogy főnevesít más szófajhoz tartozó szavakat vagy szókapcsolatokat, például:
* (magyarul) zöld (melléknév) → a zöldek (= a környezetvédők), jaj, allelúja (indulatszók) → Hát nem segít a jaj s az allelúja (József Attila);
* (franciául) trois mâts ’három árbóc’ (jelzős szókapcsolat) → un trois-mâts ’három árbócos hajó’;
* (románul) bine ’jól’ (határozószó) → binele ’a jó’ (erkölcsi fogalom);
* (angolul) smell ’szagol’ (ige) → a smell ’szag’. Nyelvtől függően az artikulusok használhatók vagy nem egyik vagy másik típusú más elvont determinánssal együtt egyazon főnévi csoportban. Például a franciában és az angolban a névelő, a birtokos determináns és a mutató determináns kizárják egymást, de például a románban, ha a birtokos melléknévi névmás a főnév mögött áll, ennek határozott artikulusosnak kell lennie: fiul meu ’a fiam’. Ez a mutató melléknévi névmás használatára is vonatkozik, ha a főnév mögött áll (studenta aceasta ’ez az egyetemista lány’). Az utóbbi analóg szerkezet a magyarbelivel a két determináló szó együtt való használata szempontjából, de a mutató melléknévi névmás a főnév előtt is állhat, és akkor helyettesíti a határozott névelőt: această studentă. Mivel a névelő simulószó, egyes nyelvekben alakja az őt követő szó kezdőhangjától függ, ahhoz igazodik. A magyarban ezért van a határozott névelőnek két alakja. Az az alak jobban alkot egyetlen hangtani szót, azaz egyetlen hangsúlyos szócsoportot, a mögötte álló magánhangzóval kezdődő szóval. Ugyanez a helyzet az angol határozatlan névelő esetében: a visitor ’egy látogató’, an exhibition ’egy kiállítás’. A spanyolban az egyes számú határozott névelő nőnemben la [la carta (nn.) ’a(z írott) levél’], de ha a nőnemű szó hangsúlyos /a/-val kezdődik, a névelő a hímnemű alakot veszi fel: el agua (nn.) ’a víz’, mint el árbol (hn.) ’a(z élő) fa’. Ezek szerint az el nem mindig jelzi a nemet. A franciában magánhangzó előtt a le és a la magánhangzója kiesik, és ennek a következménye is az, hogy a névelő nem különbözteti meg a nemeket: le chien (hn.) ’a kutya’, la clé (nn.) ’a kulcs’, de l’été (hn.) ’a nyár’, l’heure (nn.) ’az óra’ (időtartam). (hu)
|
