| dbo:abstract
|
- A névmagyarosítás, azaz az idegen vagy idegen hangzású családnevek magyarosítása a 19. és a 20. században Magyarországon elterjedt társadalmi és politikai jelenség volt. Méreteire jellemző, hogy 1835 és 1956 között mintegy 300 ezer családnév-változtatási kérelmet adtak be az illetékes hatóságokhoz. A családtagokkal együtt tehát legalább félmillió ember volt közvetlenül érintett ebben a társadalmi mozgásban. Időnként a névmagyarosítás körében említik a földrajzi nevek magyarosítását is. A nevek változtatásának állami szabályozása a 19. század elején kezdődött; ekkoriban az ország mintegy 8 milliós lakosságának már csak 40%-a körül volt a magyar etnikai eredetű és magyar nevet viselő lakosok aránya. A névmagyarosítás először a reformkorban lendült fel az idegen (főleg német, szláv vagy zsidó) eredetű nevet viselő, magyar érzelmű személyek körében. Első igazi nagy hulláma 1848-49-ben alakult ki, – az ekkor bejegyzett névváltoztatásokat azonban a Bach-korszakban törölték – majd a kiegyezés után is hasonló fejleményekre került sor. A millennium közeledtével erőre kapott a magyarság történelmi nagyságának, kultúrfölényének, hatalmi-területi terjeszkedése szükségességének képzete, és ezzel együtt a nem-magyar eredetű lakosság magyarosításának törekvése. Ennek részét alkotta a személynevek magyarosításának szorgalmazása is. A magyarosítók jelentős része a zsidó származású magyarok köréből került ki, ezért az antiszemita érzelmek térnyerésével a névmagyarosítás vesztett népszerűségéből. A Tanácsköztársaság idején végrehajtott névváltoztatásokat az ellenforradalmi rendszer törölte. 1933 körül újra teret nyert a hivatalos, állami névmagyarosítási politika, elsősorban a közalkalmazottak körében és a honvédség tisztikarában, ugyanakkor a zsidók névváltoztatási törekvéseit fékezték, majd megtiltották. A második világháború után került sor a politikai névmagyarosítás utolsó nagy hullámára, amikor a zsidó származásúak újra lehetőséget kaptak arra, hogy megszabaduljanak németes nevüktől, illetve a német eredetű családok sokasága is igyekezett magyarosítani főleg a kitelepítés elkerülése érdekében. A vezető kommunista káderek közül is politikai okokból sokan szükségesnek tartották a magyaros név felvételét. Az 1950-es évektől a névmagyarosítás fokozatosan elvesztette politikai, ideológiai jelentőségét. A családi név megváltoztatása egyre inkább magánüggyé vált, amit az állam inkább regisztrált, mint szorgalmazott vagy éppen fékezett. A magyarosítás mellett előtérbe kerültek más szempontok is, főleg a családi (egységesítés) és esztétikai jellegűek. Az egyszerűbb eljárás miatt a kérelmek száma magas szinten maradt, évi átlagban 1500–3000 körül mozgott a rendszerváltás utáni első években is. A névmagyarosítás több évszázados folyamata hozzájárult a magyar nemzet egységesüléséhez, a magyar nép mai arculatának kialakulásához. (hu)
- A névmagyarosítás, azaz az idegen vagy idegen hangzású családnevek magyarosítása a 19. és a 20. században Magyarországon elterjedt társadalmi és politikai jelenség volt. Méreteire jellemző, hogy 1835 és 1956 között mintegy 300 ezer családnév-változtatási kérelmet adtak be az illetékes hatóságokhoz. A családtagokkal együtt tehát legalább félmillió ember volt közvetlenül érintett ebben a társadalmi mozgásban. Időnként a névmagyarosítás körében említik a földrajzi nevek magyarosítását is. A nevek változtatásának állami szabályozása a 19. század elején kezdődött; ekkoriban az ország mintegy 8 milliós lakosságának már csak 40%-a körül volt a magyar etnikai eredetű és magyar nevet viselő lakosok aránya. A névmagyarosítás először a reformkorban lendült fel az idegen (főleg német, szláv vagy zsidó) eredetű nevet viselő, magyar érzelmű személyek körében. Első igazi nagy hulláma 1848-49-ben alakult ki, – az ekkor bejegyzett névváltoztatásokat azonban a Bach-korszakban törölték – majd a kiegyezés után is hasonló fejleményekre került sor. A millennium közeledtével erőre kapott a magyarság történelmi nagyságának, kultúrfölényének, hatalmi-területi terjeszkedése szükségességének képzete, és ezzel együtt a nem-magyar eredetű lakosság magyarosításának törekvése. Ennek részét alkotta a személynevek magyarosításának szorgalmazása is. A magyarosítók jelentős része a zsidó származású magyarok köréből került ki, ezért az antiszemita érzelmek térnyerésével a névmagyarosítás vesztett népszerűségéből. A Tanácsköztársaság idején végrehajtott névváltoztatásokat az ellenforradalmi rendszer törölte. 1933 körül újra teret nyert a hivatalos, állami névmagyarosítási politika, elsősorban a közalkalmazottak körében és a honvédség tisztikarában, ugyanakkor a zsidók névváltoztatási törekvéseit fékezték, majd megtiltották. A második világháború után került sor a politikai névmagyarosítás utolsó nagy hullámára, amikor a zsidó származásúak újra lehetőséget kaptak arra, hogy megszabaduljanak németes nevüktől, illetve a német eredetű családok sokasága is igyekezett magyarosítani főleg a kitelepítés elkerülése érdekében. A vezető kommunista káderek közül is politikai okokból sokan szükségesnek tartották a magyaros név felvételét. Az 1950-es évektől a névmagyarosítás fokozatosan elvesztette politikai, ideológiai jelentőségét. A családi név megváltoztatása egyre inkább magánüggyé vált, amit az állam inkább regisztrált, mint szorgalmazott vagy éppen fékezett. A magyarosítás mellett előtérbe kerültek más szempontok is, főleg a családi (egységesítés) és esztétikai jellegűek. Az egyszerűbb eljárás miatt a kérelmek száma magas szinten maradt, évi átlagban 1500–3000 körül mozgott a rendszerváltás utáni első években is. A névmagyarosítás több évszázados folyamata hozzájárult a magyar nemzet egységesüléséhez, a magyar nép mai arculatának kialakulásához. (hu)
|
