| dbo:abstract
|
- Az 1860-as években két frissen alapított nemzetállam csatlakozott az európai hatalmak vetélkedéséhez. Németország gyorsan zárkózott fel Nagy-Britannia és Franciaország mögé. Az Olasz Királyság rosszabb adottságokkal indult el a nagyhatalommá válás útján, de az olasz államférfiak szeme előtt a német példa lebegett. Az olasz hatalmi körök hármas célt tűztek maguk elé a nemzetközi politikában. Olaszország első célja volt, hogy valamennyi olasz nyelvű embernek hazát nyújtó nemzetállammá váljon. Az olasz nacionalizmus az egész olasz nyelvterület megszerzése mellett az olasz történelemhez kapcsolható területekre is igényt tartott. Ezek a területek legtöbbje Ausztria–Magyarország uralma alatt állott. Olaszország etnikai alapon formált igényt Tirol Brenner-hágótól délre eső területeire, az Isonzó völgyére, Isztriára egészen Fiuméig. Az egykori Velencei Köztársaság által birtokolt adriai szigetek is a kiszemelt területek közé tartoztak. Nem etnikai alapon, hanem a nagyhatalmi mozgástér bővítése végett kívánt a kor olasz politikai elitje szövetséges és társult államokból álló gyűrűt létrehozni. Emiatt támogatta Olaszország a balkáni nemzetek törökellenes harcát. Kapcsolatok kiépítésére törekedtek a montenegrói és az albán függetlenségi mozgalom irányában. A nagyhatalmi politika harmadik pillére a valódi, tengeren túli gyarmatbirodalom kialakítására való törekvés volt. 1890-ben megszerezték a mai Szomáliát, 1892-ben Eritreát. 1896-ban a középkori szinten álló Etiópia hadserege megalázó vereséget mért az országba betörő olasz csapatokra. Olaszország volt az egyetlen európai hatalom, amelyet egy afrikai állam legyőzött. Tunéziában a francia érdekekkel ütközött össze Olaszország, ahol Eritreáért cserébe végül a franciák rendezkedhettek be. Ezek után az olasz imperializmus a felbomló Oszmán Birodalom területein törekedett területnyereségre. Az 1912-es olasz–török háborúban Líbiát és Dodekánészosz-szigeteket (Köztük Rhodoszt) szerezték meg. (hu)
- Az 1860-as években két frissen alapított nemzetállam csatlakozott az európai hatalmak vetélkedéséhez. Németország gyorsan zárkózott fel Nagy-Britannia és Franciaország mögé. Az Olasz Királyság rosszabb adottságokkal indult el a nagyhatalommá válás útján, de az olasz államférfiak szeme előtt a német példa lebegett. Az olasz hatalmi körök hármas célt tűztek maguk elé a nemzetközi politikában. Olaszország első célja volt, hogy valamennyi olasz nyelvű embernek hazát nyújtó nemzetállammá váljon. Az olasz nacionalizmus az egész olasz nyelvterület megszerzése mellett az olasz történelemhez kapcsolható területekre is igényt tartott. Ezek a területek legtöbbje Ausztria–Magyarország uralma alatt állott. Olaszország etnikai alapon formált igényt Tirol Brenner-hágótól délre eső területeire, az Isonzó völgyére, Isztriára egészen Fiuméig. Az egykori Velencei Köztársaság által birtokolt adriai szigetek is a kiszemelt területek közé tartoztak. Nem etnikai alapon, hanem a nagyhatalmi mozgástér bővítése végett kívánt a kor olasz politikai elitje szövetséges és társult államokból álló gyűrűt létrehozni. Emiatt támogatta Olaszország a balkáni nemzetek törökellenes harcát. Kapcsolatok kiépítésére törekedtek a montenegrói és az albán függetlenségi mozgalom irányában. A nagyhatalmi politika harmadik pillére a valódi, tengeren túli gyarmatbirodalom kialakítására való törekvés volt. 1890-ben megszerezték a mai Szomáliát, 1892-ben Eritreát. 1896-ban a középkori szinten álló Etiópia hadserege megalázó vereséget mért az országba betörő olasz csapatokra. Olaszország volt az egyetlen európai hatalom, amelyet egy afrikai állam legyőzött. Tunéziában a francia érdekekkel ütközött össze Olaszország, ahol Eritreáért cserébe végül a franciák rendezkedhettek be. Ezek után az olasz imperializmus a felbomló Oszmán Birodalom területein törekedett területnyereségre. Az 1912-es olasz–török háborúban Líbiát és Dodekánészosz-szigeteket (Köztük Rhodoszt) szerezték meg. (hu)
|
