| dbo:abstract
|
- A pallosjog (más néven szabad ispánság, latinul: jus gladii, németül: Blutbann) független bírói hatalom volt. Eredetileg a vármegyék birtokolták, majd egyes földesurak kiváltságként kapták, később a szabad királyi városok is (például, Miskolc városa 1395-ben Zsigmond magyar királytól, Pozsony városa 1468-ban, I. Mátyás magyar királytól, szerezte meg a pallosjogát). A földesúri hatóság a régi magyar jogban a , egyházi testületeket (káptalanokat) és az előkelő nemeseket illette meg uradalmaik szolganépe felett (például, az előkelő és tehetős Hédervári család, 1348-ban szerezte meg a pallosjogot I. Lajos magyar királytól, azonban egyszerű köznemesi családok is részesülhettek, például a Zala vármegyei csébi Pogány család, amely 1458-ban, valamint a szarvaskendi Sibrik család is, amely 1520-ban kapta meg). Eredete a földesúri mentességet (immunitas, exemptio) biztosító kiváltságokra megy vissza, melyeket az Árpád-házi királyok adományoztak egyházi, majd világi előkelőknek, akinek uradalmaiban a királyi és vármegyei hatóságok bírói cselekményeket nem végezhettek. A pallosjoggal rendelkezőnek joga volt büntetőügyekben ítéletet mondani és a bűntettet halálbüntetéssel is megtorolni, mely a nemeseknél lefejezést, a nem nemeseknél akasztást jelentett. A legsúlyosabb bűntettek, lopás, rablás, gyilkosság, esetén a 13. századig a király nevében eljáró ispán, később a vármegyei törvényszék hozhatott halálos ítéletet. A földesurak és a városok ezt csak akkor tehették meg, ha formájában pallosjogot, más néven „szabad ispánságot” kaptak az uralkodótól és a birtokukon történt a bűncselekmény vagy ott fogták el a tettest. A „” csak a királynak, illetve a királyi bíráskodás fórumainak tartozott felelősséggel. A földesúr a joghatóságot maga vagy tisztjei által gyakorolta, vagy a jobbágyközségeit feljogosította az igazságszolgáltatás gyakorlására saját maguk által választott bírák útján. Ezek azonban súlyosabb bűnügyekben nem ítélkezhettek. Az Anjou-korban már a járó általános kedvezmény volt a földesúri hatóság, de halálos ítéletet a földesúr csak akkor hozhatott, ha a király pallosjogot adományozott részére, amit például a szabad és örökös grófok kaptak. A földesúri bíróságot úriszéknek hívták és tőle a megyei törvényszékhez lehetett fellebbezni. Az úriszéket eltörlő 1848: IX. tc., a törvény előtti egyenlőség jegyében, a földesúri hatóságot és vele a pallosjogot is megszüntette. A földesurak pallosjogát akasztófa jelezte a birtok határán; a szabad királyi városok pallosjogát különféle hóhérjelképekkel ellátott jelvények jelezték, mint tartó kéz, pallossal ellátott címerpajzs. A hóhérpallost a bíróválasztás után a megválasztott előtt vitték az ünnepi menetben. A pallosjog adományozása továbbra is folytatódott az évszázadok során. 1668-ban gróf galánthai Esterházy Farkas, személynök, királyi tanácsos, 1689-ben Festetich Pál dunáninneni főkapitány, 1762-ben gróf gyaraki Grassalkovich Antal, királyi tanácsos, Nógrád vármegye főispánja, főlovászmester, és rajtuk kívül számos nemes úr, szerezte meg. (hu)
- A pallosjog (más néven szabad ispánság, latinul: jus gladii, németül: Blutbann) független bírói hatalom volt. Eredetileg a vármegyék birtokolták, majd egyes földesurak kiváltságként kapták, később a szabad királyi városok is (például, Miskolc városa 1395-ben Zsigmond magyar királytól, Pozsony városa 1468-ban, I. Mátyás magyar királytól, szerezte meg a pallosjogát). A földesúri hatóság a régi magyar jogban a , egyházi testületeket (káptalanokat) és az előkelő nemeseket illette meg uradalmaik szolganépe felett (például, az előkelő és tehetős Hédervári család, 1348-ban szerezte meg a pallosjogot I. Lajos magyar királytól, azonban egyszerű köznemesi családok is részesülhettek, például a Zala vármegyei csébi Pogány család, amely 1458-ban, valamint a szarvaskendi Sibrik család is, amely 1520-ban kapta meg). Eredete a földesúri mentességet (immunitas, exemptio) biztosító kiváltságokra megy vissza, melyeket az Árpád-házi királyok adományoztak egyházi, majd világi előkelőknek, akinek uradalmaiban a királyi és vármegyei hatóságok bírói cselekményeket nem végezhettek. A pallosjoggal rendelkezőnek joga volt büntetőügyekben ítéletet mondani és a bűntettet halálbüntetéssel is megtorolni, mely a nemeseknél lefejezést, a nem nemeseknél akasztást jelentett. A legsúlyosabb bűntettek, lopás, rablás, gyilkosság, esetén a 13. századig a király nevében eljáró ispán, később a vármegyei törvényszék hozhatott halálos ítéletet. A földesurak és a városok ezt csak akkor tehették meg, ha formájában pallosjogot, más néven „szabad ispánságot” kaptak az uralkodótól és a birtokukon történt a bűncselekmény vagy ott fogták el a tettest. A „” csak a királynak, illetve a királyi bíráskodás fórumainak tartozott felelősséggel. A földesúr a joghatóságot maga vagy tisztjei által gyakorolta, vagy a jobbágyközségeit feljogosította az igazságszolgáltatás gyakorlására saját maguk által választott bírák útján. Ezek azonban súlyosabb bűnügyekben nem ítélkezhettek. Az Anjou-korban már a járó általános kedvezmény volt a földesúri hatóság, de halálos ítéletet a földesúr csak akkor hozhatott, ha a király pallosjogot adományozott részére, amit például a szabad és örökös grófok kaptak. A földesúri bíróságot úriszéknek hívták és tőle a megyei törvényszékhez lehetett fellebbezni. Az úriszéket eltörlő 1848: IX. tc., a törvény előtti egyenlőség jegyében, a földesúri hatóságot és vele a pallosjogot is megszüntette. A földesurak pallosjogát akasztófa jelezte a birtok határán; a szabad királyi városok pallosjogát különféle hóhérjelképekkel ellátott jelvények jelezték, mint tartó kéz, pallossal ellátott címerpajzs. A hóhérpallost a bíróválasztás után a megválasztott előtt vitték az ünnepi menetben. A pallosjog adományozása továbbra is folytatódott az évszázadok során. 1668-ban gróf galánthai Esterházy Farkas, személynök, királyi tanácsos, 1689-ben Festetich Pál dunáninneni főkapitány, 1762-ben gróf gyaraki Grassalkovich Antal, királyi tanácsos, Nógrád vármegye főispánja, főlovászmester, és rajtuk kívül számos nemes úr, szerezte meg. (hu)
|
