| dbo:abstract
|
- A nyelvészetben a partikula olyan nem toldalékolható nyelvi elem, amelyet a különböző nyelvek nyelvtanai nem kezelnek egységesen, és egyes nyelvészeti irányzatokon belül is vitatott a megítélése. Partikuláknak nevezték már az ókorban is a nem toldalékolható szavakat. A magyar nyelvészet kezdetén ezt tette például Földi János (1755–1801). Csak az 1960-as években kezdtek foglalkozni az orosz és a német nyelvészetben ezek közül azokkal a szavakkal, melyek nem mondatrészt képező határozószók, sem más mondattani szerepet betöltő szavak, azaz nem kötőszók vagy elöljárószók. Azelőtt, mivel nem fértek bele a szófajok hagyományos rendszerébe, az ilyen szavakat stilisztikailag kéteseknek, nem ajánlottaknak tekintették, viszont a nyelvészeti kutatások pragmatikai irányultságának fokozásával egyidőben ezeket a szavakat kezdték partikulákként kutatni. Másrészt észrevették, hogy vannak partikulákban szegény és partikulákban gazdag nyelvek. A francia például az előbbiek közé tartozik, a német pedig az utóbbiak közé. Ezért is van az, hogy a német és más nyelvek mindennapi grammatikáiban is a partikulát modern értelmében külön szófajként kezelik, a francia nyelv grammatikáiban viszont nincs szó partikulákról mint szavakról. (hu)
- A nyelvészetben a partikula olyan nem toldalékolható nyelvi elem, amelyet a különböző nyelvek nyelvtanai nem kezelnek egységesen, és egyes nyelvészeti irányzatokon belül is vitatott a megítélése. Partikuláknak nevezték már az ókorban is a nem toldalékolható szavakat. A magyar nyelvészet kezdetén ezt tette például Földi János (1755–1801). Csak az 1960-as években kezdtek foglalkozni az orosz és a német nyelvészetben ezek közül azokkal a szavakkal, melyek nem mondatrészt képező határozószók, sem más mondattani szerepet betöltő szavak, azaz nem kötőszók vagy elöljárószók. Azelőtt, mivel nem fértek bele a szófajok hagyományos rendszerébe, az ilyen szavakat stilisztikailag kéteseknek, nem ajánlottaknak tekintették, viszont a nyelvészeti kutatások pragmatikai irányultságának fokozásával egyidőben ezeket a szavakat kezdték partikulákként kutatni. Másrészt észrevették, hogy vannak partikulákban szegény és partikulákban gazdag nyelvek. A francia például az előbbiek közé tartozik, a német pedig az utóbbiak közé. Ezért is van az, hogy a német és más nyelvek mindennapi grammatikáiban is a partikulát modern értelmében külön szófajként kezelik, a francia nyelv grammatikáiban viszont nincs szó partikulákról mint szavakról. (hu)
|
