| dbo:abstract
|
- A rendszerigazolás elmélete egyike azoknak a szociálpszichológiai elméleteknek, melyek az embert igazoló, igazoláskereső lénynek láttatják. A Jost és Banaji által 1994-ben kidolgozott elmélet kiindulópontja, hogy az emberek a körülöttük lévő világot igazságosnak szeretnék látni, és ezt a vágyukat terjesztik ki a társadalmi, politikai és gazdasági viszonyokra is (Jost és Hunyady, 2002, idézi Berkics, 2008). Természetesen a szociális status quo fenntartására irányuló motiváció nagyban függ az egyéni jellemzőktől és a szituációtól. A rendszerigazolás kényelmes választ kínálhat számos társadalmi probléma fennállására. Például egy rendszerigazolásra hajlamos személy a társadalom élén állókról a sikeres, keményen dolgozó ember, a társadalom legalján elhelyezkedőkről pedig a lusta, beszámíthatatlan ember sztereotípiáját alakíthatja ki. A kognitív disszonancia szerepe a rendszerigazolásban A Leon Festinger által először 1957-ben leírt kognitív disszonancia jelenségének lényege, hogy az emberek általában szeretnek önmagukra, mint koherensen és következetesen cselekvő egyénekre gondolni (Festinger, 1957, idézi Smith, Mackie és Claypool, 2016). Ha azt tapasztalják, hogy cselekvéseik és önmagukról alkotott képük között össze nem illés van, kellemetlenül fogják érezni magukat, s változtatni szeretnének a helyzeten. Ezt azonban sokszor nem a viselkedésük, hanem az attitűdjeik módosításával érik el. Hasonló dinamika játszik szerepet a rendszerigazolásban is; a körülöttünk lévő világot, ugyanúgy, mint önmagunkat, szeretjük következetesnek és igazságosnak látni; így amikor a valóságban ennek ellenkezőjét tapasztaljuk, hajlamosak vagyunk az attitűdjeinket és véleményünket olyan irányba megváltoztatni, hogy az igazságos világról alkotott képünk mégis fent maradhasson. (hu)
- A rendszerigazolás elmélete egyike azoknak a szociálpszichológiai elméleteknek, melyek az embert igazoló, igazoláskereső lénynek láttatják. A Jost és Banaji által 1994-ben kidolgozott elmélet kiindulópontja, hogy az emberek a körülöttük lévő világot igazságosnak szeretnék látni, és ezt a vágyukat terjesztik ki a társadalmi, politikai és gazdasági viszonyokra is (Jost és Hunyady, 2002, idézi Berkics, 2008). Természetesen a szociális status quo fenntartására irányuló motiváció nagyban függ az egyéni jellemzőktől és a szituációtól. A rendszerigazolás kényelmes választ kínálhat számos társadalmi probléma fennállására. Például egy rendszerigazolásra hajlamos személy a társadalom élén állókról a sikeres, keményen dolgozó ember, a társadalom legalján elhelyezkedőkről pedig a lusta, beszámíthatatlan ember sztereotípiáját alakíthatja ki. A kognitív disszonancia szerepe a rendszerigazolásban A Leon Festinger által először 1957-ben leírt kognitív disszonancia jelenségének lényege, hogy az emberek általában szeretnek önmagukra, mint koherensen és következetesen cselekvő egyénekre gondolni (Festinger, 1957, idézi Smith, Mackie és Claypool, 2016). Ha azt tapasztalják, hogy cselekvéseik és önmagukról alkotott képük között össze nem illés van, kellemetlenül fogják érezni magukat, s változtatni szeretnének a helyzeten. Ezt azonban sokszor nem a viselkedésük, hanem az attitűdjeik módosításával érik el. Hasonló dinamika játszik szerepet a rendszerigazolásban is; a körülöttünk lévő világot, ugyanúgy, mint önmagunkat, szeretjük következetesnek és igazságosnak látni; így amikor a valóságban ennek ellenkezőjét tapasztaljuk, hajlamosak vagyunk az attitűdjeinket és véleményünket olyan irányba megváltoztatni, hogy az igazságos világról alkotott képünk mégis fent maradhasson. (hu)
|
