| dbo:abstract
|
- A Santung-kérdés (egyszerűsített kínai írással: 山东问题; hagyományos kínai írással: 山東問題; pinjin írással: Shāndōng wèntí; japánul: 山東問題 , Santō mondai; magyaros átírással: Santung-kérdés) az első világháború után a versailles-i békészerződés 156. cikkelye kapcsán kialakult vita a hovatartozásáról. Az 1919-ben hozott döntés óriási felháborodást váltott ki Kínában és a kínai nacionalizmus megerősödését eredményezte. A döntést végül 1922-ben megváltoztatták és a terület visszakerült a Kínai Köztársasághoz. Az első világháborúban Kína a szövetségeseket támogatta azzal a feltétellel, hogy a Shandong-félszigeten lévő , -amelyet 1898-ban a Német Birodalom szerzett meg és 1914-ben Japán Csingtao ostroma után elfoglalt,- visszaszolgáltatják Kínának. 1915-ben Kína kényszerből ugyan, de elfogadta Japán eredetileg tizenhárom követelését, amelyek többek között elismerték a japán irányítást és hatalmat a korábbi német területek felett. Nagy-Britannia és Franciaország viszont titokban megígérte Japánnak, hogy megtarthatja ezeket a megszerzett részeket. 1918 végén japán kölcsönök fejében a kínai kormányzat megerősítette és újból elfogadta a volt német területeken a japánok fennhatóságát. A versailles-i szerződés 156. cikkelye területét, valamint az 1898-as kínai-német szerződés alapján megszerzett jogokat, címeket és kiváltságokat a Japán Birodalomra ruházta át, ahelyett, hogy azokat a kínai kormánynak ítélte volna és visszaadta volna. Annak ellenére, hogy Kína 1915-ben és 1918-ban hivatalosan elfogadta Japán feltételeit, Woodrow Wilson az Egyesült Államok elnökének erőteljes támogatásával Kína elutasította a német területek és jogok átruházását Japánnak az 1919-es párizsi békekonferencián. Franciaország kínai nagykövete kijelentette, hogy Kína soha sem mondhat le Shandongról, amely Konfuciusz szülőhelye, a legnagyobb kínai filozófusé; az a hely olyan a kínaiaknak, mint a keresztényeknek Jeruzsálem. Azt követelte, hogy a szövetségesek Kínának tett ígérete szerint Shandong térjen vissza Kínához. Hiába érvelt azzal a kínai követ, hogy mekkora segítséget jelentett a győzelemben a szövetségesek oldalán, a francia területeken és kikötőkben dolgozó és harcoló több százezres hozzájárulása, mégis Japáné maradt a terület. A 156. cikkely a kínaiak felháborodásához és 1919. május 4-től óriási tüntetésekhez, ami a május negyedik mozgalomnak nevezett politikai és kulturális mozgalomhoz vezetett. Mindezek következményeként Wellington Koo megtagadta a szerződés aláírását. Mivel Kína visszautasította a versailles-i szerződés aláírását, ezért 1921-ben külön békeszerződést kellett kötnie Németországgal. A Shandong-kérdést az Egyesült Államok közvetítésével 1922-ben tartott rendezték. Kína győzelmeként ünnepelte, hogy a visszavehette a japánoktól a rákényszerített bérleti szerződést, de cserében a „nyitott kapuk” elve alapján, meg kellett nyitnia a nagyhatalmak árucikkei előtt a kínai piacot. Japán azonban megőrizte gazdasági hatalmát a tartomány egészében: az iparban, a bányászatban, a vasúttársaságokban és a kereskedelemben. Amikor azonban ezeket a gazdasági érdekeltségeket a Kínát egyesíteni szándékozó északi hadjárat 1927–1928-ban fenyegette, Japán katonai műveletek és beavatkozások sorozatát indította el, ami a kínai nacionalista erőkkel folytatott vezetett. (hu)
- A Santung-kérdés (egyszerűsített kínai írással: 山东问题; hagyományos kínai írással: 山東問題; pinjin írással: Shāndōng wèntí; japánul: 山東問題 , Santō mondai; magyaros átírással: Santung-kérdés) az első világháború után a versailles-i békészerződés 156. cikkelye kapcsán kialakult vita a hovatartozásáról. Az 1919-ben hozott döntés óriási felháborodást váltott ki Kínában és a kínai nacionalizmus megerősödését eredményezte. A döntést végül 1922-ben megváltoztatták és a terület visszakerült a Kínai Köztársasághoz. Az első világháborúban Kína a szövetségeseket támogatta azzal a feltétellel, hogy a Shandong-félszigeten lévő , -amelyet 1898-ban a Német Birodalom szerzett meg és 1914-ben Japán Csingtao ostroma után elfoglalt,- visszaszolgáltatják Kínának. 1915-ben Kína kényszerből ugyan, de elfogadta Japán eredetileg tizenhárom követelését, amelyek többek között elismerték a japán irányítást és hatalmat a korábbi német területek felett. Nagy-Britannia és Franciaország viszont titokban megígérte Japánnak, hogy megtarthatja ezeket a megszerzett részeket. 1918 végén japán kölcsönök fejében a kínai kormányzat megerősítette és újból elfogadta a volt német területeken a japánok fennhatóságát. A versailles-i szerződés 156. cikkelye területét, valamint az 1898-as kínai-német szerződés alapján megszerzett jogokat, címeket és kiváltságokat a Japán Birodalomra ruházta át, ahelyett, hogy azokat a kínai kormánynak ítélte volna és visszaadta volna. Annak ellenére, hogy Kína 1915-ben és 1918-ban hivatalosan elfogadta Japán feltételeit, Woodrow Wilson az Egyesült Államok elnökének erőteljes támogatásával Kína elutasította a német területek és jogok átruházását Japánnak az 1919-es párizsi békekonferencián. Franciaország kínai nagykövete kijelentette, hogy Kína soha sem mondhat le Shandongról, amely Konfuciusz szülőhelye, a legnagyobb kínai filozófusé; az a hely olyan a kínaiaknak, mint a keresztényeknek Jeruzsálem. Azt követelte, hogy a szövetségesek Kínának tett ígérete szerint Shandong térjen vissza Kínához. Hiába érvelt azzal a kínai követ, hogy mekkora segítséget jelentett a győzelemben a szövetségesek oldalán, a francia területeken és kikötőkben dolgozó és harcoló több százezres hozzájárulása, mégis Japáné maradt a terület. A 156. cikkely a kínaiak felháborodásához és 1919. május 4-től óriási tüntetésekhez, ami a május negyedik mozgalomnak nevezett politikai és kulturális mozgalomhoz vezetett. Mindezek következményeként Wellington Koo megtagadta a szerződés aláírását. Mivel Kína visszautasította a versailles-i szerződés aláírását, ezért 1921-ben külön békeszerződést kellett kötnie Németországgal. A Shandong-kérdést az Egyesült Államok közvetítésével 1922-ben tartott rendezték. Kína győzelmeként ünnepelte, hogy a visszavehette a japánoktól a rákényszerített bérleti szerződést, de cserében a „nyitott kapuk” elve alapján, meg kellett nyitnia a nagyhatalmak árucikkei előtt a kínai piacot. Japán azonban megőrizte gazdasági hatalmát a tartomány egészében: az iparban, a bányászatban, a vasúttársaságokban és a kereskedelemben. Amikor azonban ezeket a gazdasági érdekeltségeket a Kínát egyesíteni szándékozó északi hadjárat 1927–1928-ban fenyegette, Japán katonai műveletek és beavatkozások sorozatát indította el, ami a kínai nacionalista erőkkel folytatott vezetett. (hu)
|
