| dbo:abstract
|
- A satrandzs táblajáték, amely Perzsiában és a Közel-Keleten alakult ki az indiai csaturangából másfélezer évvel ezelőtt, és amelyből a középkor folyamán kifejlődött a modern sakk. A satrandzs szó maga is a szanszkrit csaturanga (csatuh = négy, anga = fegyver) szóból származott. A középperzsa nyelvben még satrang. A népi etimológia két értelmezhető részre bontja a szót: szad = száz, illetve randzs = gond. A szót átvette az arab, a spanyolban ajedrez alakra módosult, amiből például a sakk jelentésű angol chess szó származik. A legkorábbi ismert perzsa utalás a satrandzsra a című mitologikus középperzsa mesét tartalmazó, a 3. és 7. század között íródott könyvben található. A könyv szerint a 226 és 241 közt uralkodott I. Ardasír sah, „a királyok királya”, a hatalmas Szászánida Birodalom alapítója a játék mestere volt. Ez azonban még nem bizonyíték arra, hogy a satrandzs már Ardasir idejében létezett, legfeljebb arra, hogy a könyv megírása idejében már népszerű volt, így jelentéssel bírhatott, hogy az uralkodót legyőzhetetlen játékosként mutatták be. Egy későbbi szászánida uralkodó, I. Koszrev (I. Huszrau, 531 - 579) 16 smaragd és 16 rubin figurából álló készletet kapott ajándékba egy indiai királytól (valószínűleg egy tartozó uralkodójától) egy zavarba ejtő fejtörő kíséretében. A perzsák a középkori történet szerint megfejtették a játék titkát. A csaturangát a mai Indiában rendkívül sokféle szabállyal játsszák, de mindegyikben közös hogy a „hadsereg” négy „fegyvernemből” áll: a lovasokból, az elefántokból, a harci szekerekből és a gyalogosokból. A satrandzs átvette a csaturanga szabályainak jórészét, a táblát és a kétszer 16 figurás alapállást. Miután az arabok meghódították Perzsiát, a játék továbbterjedt nyugat felé, rendkívül népszerű lett és a 8. századtól kezdve a játék taktikai és stratégiai elemzésének nagy irodalma keletkezett. Az iszlám terjedésével a játék eljutott a Magrebbe, majd a Pireneusi-félszigetre. A 12. századi indiai iszlám hódítás során variációi visszakerültek Indiába is. (hu)
- A satrandzs táblajáték, amely Perzsiában és a Közel-Keleten alakult ki az indiai csaturangából másfélezer évvel ezelőtt, és amelyből a középkor folyamán kifejlődött a modern sakk. A satrandzs szó maga is a szanszkrit csaturanga (csatuh = négy, anga = fegyver) szóból származott. A középperzsa nyelvben még satrang. A népi etimológia két értelmezhető részre bontja a szót: szad = száz, illetve randzs = gond. A szót átvette az arab, a spanyolban ajedrez alakra módosult, amiből például a sakk jelentésű angol chess szó származik. A legkorábbi ismert perzsa utalás a satrandzsra a című mitologikus középperzsa mesét tartalmazó, a 3. és 7. század között íródott könyvben található. A könyv szerint a 226 és 241 közt uralkodott I. Ardasír sah, „a királyok királya”, a hatalmas Szászánida Birodalom alapítója a játék mestere volt. Ez azonban még nem bizonyíték arra, hogy a satrandzs már Ardasir idejében létezett, legfeljebb arra, hogy a könyv megírása idejében már népszerű volt, így jelentéssel bírhatott, hogy az uralkodót legyőzhetetlen játékosként mutatták be. Egy későbbi szászánida uralkodó, I. Koszrev (I. Huszrau, 531 - 579) 16 smaragd és 16 rubin figurából álló készletet kapott ajándékba egy indiai királytól (valószínűleg egy tartozó uralkodójától) egy zavarba ejtő fejtörő kíséretében. A perzsák a középkori történet szerint megfejtették a játék titkát. A csaturangát a mai Indiában rendkívül sokféle szabállyal játsszák, de mindegyikben közös hogy a „hadsereg” négy „fegyvernemből” áll: a lovasokból, az elefántokból, a harci szekerekből és a gyalogosokból. A satrandzs átvette a csaturanga szabályainak jórészét, a táblát és a kétszer 16 figurás alapállást. Miután az arabok meghódították Perzsiát, a játék továbbterjedt nyugat felé, rendkívül népszerű lett és a 8. századtól kezdve a játék taktikai és stratégiai elemzésének nagy irodalma keletkezett. Az iszlám terjedésével a játék eljutott a Magrebbe, majd a Pireneusi-félszigetre. A 12. századi indiai iszlám hódítás során variációi visszakerültek Indiába is. (hu)
|
