| dbo:abstract
|
- A Signor–Lipps-hatás őslénytani elv, melyet és dolgozott ki, akik azt állították, hogy az élő szervezetek fosszilis rekordja sosem teljes, egy adott taxonnak sem az első, sem az utolsó egyede nem található meg fosszíliaként. A leglátványosabb példa a bojtosúszójú maradványhal melyről mindaddig úgy vélték, hogy kihalt a késő kréta időszakban, amíg 1938-ban egy élő példányra nem bukkantak. De a Signor–Lipps-effektus jóval fontosabb az őslénytani problémákat illetően:
* Nagyon nehéz biztosan meghatározni a tömeges kihalások idejét és sebességét, és ez megnehezíti a kihalások okaival kapcsolatos elméletek tesztelését. Például a dinoszauruszok kihalását sokáig fokozatos folyamatnak gondolták. Az 1980-as évektől egy hirtelen bekövetkező kihalást állítanak, amelyet aszteroidabecsapódásos elmélete alapján tesznek fel. A Signor–Lipps-hatás látszólag alátámasztja, hogy a leletekből nem látható egyidejűség – mivel a leletek még mindig a fokozatos kihalást támasztják alá – lehetett akár egyidejű is. A Signor–Lipps-hatás azonban nem magyarázza meg kielégítően a leletanyag általános ritkulását a kihalási események esetében, alapvetően nem is ilyenekre vonatkozik, mégis a katasztrófa-elmélet fő hivatkozási pontjává vált.
* A taxonok első megjelenésével kapcsolatos bizonytalanság miatt nehéz pontosan meghatározni az egyes nemek származását. Például ha az X nem legkorábbi ismert fosszíliája korábbi, mint az Y nem legkorábbi fosszíliája, továbbá az Y nem az X nem minden jellemzőjével rendelkezik és emellett sajátjai is vannak, akkor természetes dolog azt állítani, hogy az X az Y őse. Azonban ezt az elméletet bármikor megkérdőjelezheti egy Y nemből származó olyan fosszília felfedezése, amely korábbi az X nem legkorábbi ismert fosszíliájánál, hacsak nem találnak az X nemhez tartozóan is egy annál is korábbi maradványt és így tovább. (hu)
- A Signor–Lipps-hatás őslénytani elv, melyet és dolgozott ki, akik azt állították, hogy az élő szervezetek fosszilis rekordja sosem teljes, egy adott taxonnak sem az első, sem az utolsó egyede nem található meg fosszíliaként. A leglátványosabb példa a bojtosúszójú maradványhal melyről mindaddig úgy vélték, hogy kihalt a késő kréta időszakban, amíg 1938-ban egy élő példányra nem bukkantak. De a Signor–Lipps-effektus jóval fontosabb az őslénytani problémákat illetően:
* Nagyon nehéz biztosan meghatározni a tömeges kihalások idejét és sebességét, és ez megnehezíti a kihalások okaival kapcsolatos elméletek tesztelését. Például a dinoszauruszok kihalását sokáig fokozatos folyamatnak gondolták. Az 1980-as évektől egy hirtelen bekövetkező kihalást állítanak, amelyet aszteroidabecsapódásos elmélete alapján tesznek fel. A Signor–Lipps-hatás látszólag alátámasztja, hogy a leletekből nem látható egyidejűség – mivel a leletek még mindig a fokozatos kihalást támasztják alá – lehetett akár egyidejű is. A Signor–Lipps-hatás azonban nem magyarázza meg kielégítően a leletanyag általános ritkulását a kihalási események esetében, alapvetően nem is ilyenekre vonatkozik, mégis a katasztrófa-elmélet fő hivatkozási pontjává vált.
* A taxonok első megjelenésével kapcsolatos bizonytalanság miatt nehéz pontosan meghatározni az egyes nemek származását. Például ha az X nem legkorábbi ismert fosszíliája korábbi, mint az Y nem legkorábbi fosszíliája, továbbá az Y nem az X nem minden jellemzőjével rendelkezik és emellett sajátjai is vannak, akkor természetes dolog azt állítani, hogy az X az Y őse. Azonban ezt az elméletet bármikor megkérdőjelezheti egy Y nemből származó olyan fosszília felfedezése, amely korábbi az X nem legkorábbi ismert fosszíliájánál, hacsak nem találnak az X nemhez tartozóan is egy annál is korábbi maradványt és így tovább. (hu)
|
