| dbo:abstract
|
- A spanyol barokk dráma elsősorban a „katolikus királyok” (például a fanatikus hívő II. Fülöp) uralkodása alatt vált jelentőssé. Lope de Vega vagy Calderón patetikus, mozgalmas műveiben mindig a katolikus lovagi erények és a becsület győz (pl. légy jó uralkodó, vagy elveszted a trónod). Spanyolország vesztésre állt az Angliával szembeni rivalizálásban, s ezen fájdalom enyhítését is szolgálhatta a túldíszítettség, minden arra érdemes dolognak a túlcicomázása, a szemkápráztató pompának való feltétlen alárendelés, ami alól a színház sem volt kivétel, és ami Calderón „világszínház”-koncepciójában érte el tetőpontját. A spanyol barokk színház mintegy fordított tükörképe annak, ami Spanyolországban és Spanyolországgal történt, szinte pótolva a színpadon egy illúziót keltő álomvilággal azt, ami az életből hiányzott vagy fokozatosan eltűnt. A barokk dráma sajátosságai a túldíszített nyelvezet, az emelkedettség, a világ nagy kérdései a vallással, jósággal és az Istennel való viszonnyal függenek össze, bódító rímek, három felvonás, jelenettechnika. A cselekmény általában több szálon futott. A tematika rendkívül változatos (pl. bibliai és mitológiai történetek, történelmi-politikai események, szerelem), de a cél mindig az ember önmagára ismerése, a gyengeségre, kiszolgáltatottságra való rámutatás: tehát egyfajta társadalmi funkció (a hit-becsület-erény hármasságának hirdetése). A legtöbb drámában megjelent a memento mori(gondolj a halálra) gondolatmenete is. A háromfelvonásos drámák mellett egyaránt lehetett látni verses színjátékot és egyfelvonásos közjátékot is. A spanyol írók műveikben sok mindent írhattak a való életről (egyfajta realizmus), azonban a barokk színpad a maga pompájával, díszleteivel, jelmezeivel, zenéivel, fényhatásaival meglehetősen elnyomta a mondanivalót, így ami az író szövegéből megmaradt, az sokszor csupán egyszerű anyag volt a színész számára a bravúrhoz. Fontos megjegyezni, hogy ebben a korban színházi erénynek számított a hadarás – az bizonyult nagyobb tehetségnek, aki minél gyorsabban és hibátlanul mondott el egy hosszú monológot. Akinek egy kis nyelvbotlása volt, az rögtön füttykoncertet kapott a nyakába hibájáért, de a hibátlan hadarást kitörő tapsviharral jutalmazták. Természetesen ez is hozzájárult a kiváló drámák mondanivalójának elsikkadásához. A színház és a dráma erősebb egyházi befolyás alatt állt, mint bárhol másutt, de ugyanakkor több népies elemet is szívott magába, mint más országokban. A népmesék, a népi humor, a népi hang erős hatással volt a spanyol komédiákra és tragédiákra, amelyeknek klerikális (egyházi befolyás alatt álló) világszemlélete nagyon is megfelelt az egyház elvárásainak, még a leghaladóbb eszméket képviselő szerzőknél is. A kor drámáinak barokk jellegét tehát abban lehet megragadni, hogy követendő, illetve elrettentő példák bemutatásával megerősítik a nézők evilági (vagyis egy meghatározott, ám éppen elbizonytalanodó társadalmi szerepen alapuló) identitását, illetve előkészítik őket örök (és egyedül bizonyos) identitásukra. Az immanencia és a transzcendencia közötti feszültség igen sokszínűen (különböző témákban, műfajokban és szerepekben) és igen magas darabszámban jelentkezik, amit a színház egyértelmű „divatja” magyaráz. (hu)
- A spanyol barokk dráma elsősorban a „katolikus királyok” (például a fanatikus hívő II. Fülöp) uralkodása alatt vált jelentőssé. Lope de Vega vagy Calderón patetikus, mozgalmas műveiben mindig a katolikus lovagi erények és a becsület győz (pl. légy jó uralkodó, vagy elveszted a trónod). Spanyolország vesztésre állt az Angliával szembeni rivalizálásban, s ezen fájdalom enyhítését is szolgálhatta a túldíszítettség, minden arra érdemes dolognak a túlcicomázása, a szemkápráztató pompának való feltétlen alárendelés, ami alól a színház sem volt kivétel, és ami Calderón „világszínház”-koncepciójában érte el tetőpontját. A spanyol barokk színház mintegy fordított tükörképe annak, ami Spanyolországban és Spanyolországgal történt, szinte pótolva a színpadon egy illúziót keltő álomvilággal azt, ami az életből hiányzott vagy fokozatosan eltűnt. A barokk dráma sajátosságai a túldíszített nyelvezet, az emelkedettség, a világ nagy kérdései a vallással, jósággal és az Istennel való viszonnyal függenek össze, bódító rímek, három felvonás, jelenettechnika. A cselekmény általában több szálon futott. A tematika rendkívül változatos (pl. bibliai és mitológiai történetek, történelmi-politikai események, szerelem), de a cél mindig az ember önmagára ismerése, a gyengeségre, kiszolgáltatottságra való rámutatás: tehát egyfajta társadalmi funkció (a hit-becsület-erény hármasságának hirdetése). A legtöbb drámában megjelent a memento mori(gondolj a halálra) gondolatmenete is. A háromfelvonásos drámák mellett egyaránt lehetett látni verses színjátékot és egyfelvonásos közjátékot is. A spanyol írók műveikben sok mindent írhattak a való életről (egyfajta realizmus), azonban a barokk színpad a maga pompájával, díszleteivel, jelmezeivel, zenéivel, fényhatásaival meglehetősen elnyomta a mondanivalót, így ami az író szövegéből megmaradt, az sokszor csupán egyszerű anyag volt a színész számára a bravúrhoz. Fontos megjegyezni, hogy ebben a korban színházi erénynek számított a hadarás – az bizonyult nagyobb tehetségnek, aki minél gyorsabban és hibátlanul mondott el egy hosszú monológot. Akinek egy kis nyelvbotlása volt, az rögtön füttykoncertet kapott a nyakába hibájáért, de a hibátlan hadarást kitörő tapsviharral jutalmazták. Természetesen ez is hozzájárult a kiváló drámák mondanivalójának elsikkadásához. A színház és a dráma erősebb egyházi befolyás alatt állt, mint bárhol másutt, de ugyanakkor több népies elemet is szívott magába, mint más országokban. A népmesék, a népi humor, a népi hang erős hatással volt a spanyol komédiákra és tragédiákra, amelyeknek klerikális (egyházi befolyás alatt álló) világszemlélete nagyon is megfelelt az egyház elvárásainak, még a leghaladóbb eszméket képviselő szerzőknél is. A kor drámáinak barokk jellegét tehát abban lehet megragadni, hogy követendő, illetve elrettentő példák bemutatásával megerősítik a nézők evilági (vagyis egy meghatározott, ám éppen elbizonytalanodó társadalmi szerepen alapuló) identitását, illetve előkészítik őket örök (és egyedül bizonyos) identitásukra. Az immanencia és a transzcendencia közötti feszültség igen sokszínűen (különböző témákban, műfajokban és szerepekben) és igen magas darabszámban jelentkezik, amit a színház egyértelmű „divatja” magyaráz. (hu)
|
