| dbo:abstract
|
- A Summorum pontificum (magyarul: „A pápáknak…”) kezdetű motu propriót XVI. Benedek pápa adta ki 2007. július 7-én. Benne a katolikus egyház részére szabályozza a „Szent XXIII. János pápa által 1962-ben kiadott Misekönyv” szerinti liturgiavégzést (az ún. „tridenti misét”), amelyet a II. vatikáni zsinatot követő, 1970-es liturgikus reform előtt általánosan használtak a római katolikus egyházban. A motu proprio a legtöbb, ugyanebben a formában végzett szentségkiszolgálást is szabályozza. A dokumentumot a világ összes püspökének szóló levéllel együtt tették közzé, amelyben Benedek pápa elmagyarázza érveit a motu proprio kiadása mellett. A motu proprio normái 2007. szeptember 14-étől, a Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepétől léptek életbe (vö. 12. cikkely vége). A dokumentum nagyobb szabadságot adott a tridenti liturgia 1962-es formájának a végzéséhez. Ezzel a II. János Pál pápa által 1988-ban kiadott motu proprio-nak lépett a helyébe, amely a püspököknek tartotta fenn a jogot arra, hogy alapíthatnak olyan helyeket, ahol a misét az 1962-es Misekönyv szerint mondhatják. Az új dokumentum szerint már minden egyes pap szabadon misézhet az 1962-es Misekönyv szerint anélkül, hogy erre bárkitől is engedélyt kellene kérnie. Arról is gondoskodott, hogy az egyház pásztorainak és plébánosainak készségesen eleget kell tenniük a korábbi liturgiához kötődő hívek állandó csoportjának a kérésének, akik az 1962-es Misekönyv szerint szeretnék a szentmisét megünnepelni, és gondoskodniuk kell arról is, hogy „harmonikus egyensúly jöjjön létre e hívek lelki java és a plébánia rendes lelkipásztori ellátásának igénye között” (5. cikkely 1. §). Benedek pápa a kísérő levelében pozitív okként említette azt, hogy tettének hátterében az „Egyházon belüli kiengesztelődésről van szó”. Amely értelmezhető mind a tradicionalista katolikusok körén belül, például a Szentszékkel összeütközésbe került Szent X. Piusz Papi Testvérülettel, mind az Egyház egységében maradt, de a régi rítushoz továbbra is ragaszkodó katolikusokkal való kiengesztelődésre. Megállapítja, hogy míg elsőre azt gondolták, hogy a tridenti liturgia iránti vonzalom eltűnik majd azzal az idősebb generációval, amely még ebben a formában nőtt fel, addig az történt, hogy „a fiatalok is felfedezték maguknak, megérezték a benne rejlő vonzerőt és megtalálták benne a Legméltóságosabb Oltáriszentség Misztériumával való találkozás kifejezetten rájuk szabott módját.” Áttekintve azokat a félelmeket, amelyek a dokumentum hosszas előkészítése során fogalmazódtak meg, Benedek pápa kihangsúlyozta, hogy döntése semmiképpen sem fogja aláásni a II. vatikáni zsinat tekintélyét, amely az akkori liturgia megreformálásáról döntött, mivel "a régi Misekönyv használata a liturgikus képzettség bizonyos fokát és a latin nyelv valamelyes ismeretét feltételezi; manapság ezek egyike sem túl gyakori. Már ebből a két konkrét előfeltételből is világosan látszik, hogy a római rítus rendes formája minden bizonnyal az új Misekönyv marad, és nemcsak a normatív szabályozás alapján, hanem a miatt a valós helyzet miatt is, amelyben a hívek közössége él." (hu)
- A Summorum pontificum (magyarul: „A pápáknak…”) kezdetű motu propriót XVI. Benedek pápa adta ki 2007. július 7-én. Benne a katolikus egyház részére szabályozza a „Szent XXIII. János pápa által 1962-ben kiadott Misekönyv” szerinti liturgiavégzést (az ún. „tridenti misét”), amelyet a II. vatikáni zsinatot követő, 1970-es liturgikus reform előtt általánosan használtak a római katolikus egyházban. A motu proprio a legtöbb, ugyanebben a formában végzett szentségkiszolgálást is szabályozza. A dokumentumot a világ összes püspökének szóló levéllel együtt tették közzé, amelyben Benedek pápa elmagyarázza érveit a motu proprio kiadása mellett. A motu proprio normái 2007. szeptember 14-étől, a Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepétől léptek életbe (vö. 12. cikkely vége). A dokumentum nagyobb szabadságot adott a tridenti liturgia 1962-es formájának a végzéséhez. Ezzel a II. János Pál pápa által 1988-ban kiadott motu proprio-nak lépett a helyébe, amely a püspököknek tartotta fenn a jogot arra, hogy alapíthatnak olyan helyeket, ahol a misét az 1962-es Misekönyv szerint mondhatják. Az új dokumentum szerint már minden egyes pap szabadon misézhet az 1962-es Misekönyv szerint anélkül, hogy erre bárkitől is engedélyt kellene kérnie. Arról is gondoskodott, hogy az egyház pásztorainak és plébánosainak készségesen eleget kell tenniük a korábbi liturgiához kötődő hívek állandó csoportjának a kérésének, akik az 1962-es Misekönyv szerint szeretnék a szentmisét megünnepelni, és gondoskodniuk kell arról is, hogy „harmonikus egyensúly jöjjön létre e hívek lelki java és a plébánia rendes lelkipásztori ellátásának igénye között” (5. cikkely 1. §). Benedek pápa a kísérő levelében pozitív okként említette azt, hogy tettének hátterében az „Egyházon belüli kiengesztelődésről van szó”. Amely értelmezhető mind a tradicionalista katolikusok körén belül, például a Szentszékkel összeütközésbe került Szent X. Piusz Papi Testvérülettel, mind az Egyház egységében maradt, de a régi rítushoz továbbra is ragaszkodó katolikusokkal való kiengesztelődésre. Megállapítja, hogy míg elsőre azt gondolták, hogy a tridenti liturgia iránti vonzalom eltűnik majd azzal az idősebb generációval, amely még ebben a formában nőtt fel, addig az történt, hogy „a fiatalok is felfedezték maguknak, megérezték a benne rejlő vonzerőt és megtalálták benne a Legméltóságosabb Oltáriszentség Misztériumával való találkozás kifejezetten rájuk szabott módját.” Áttekintve azokat a félelmeket, amelyek a dokumentum hosszas előkészítése során fogalmazódtak meg, Benedek pápa kihangsúlyozta, hogy döntése semmiképpen sem fogja aláásni a II. vatikáni zsinat tekintélyét, amely az akkori liturgia megreformálásáról döntött, mivel "a régi Misekönyv használata a liturgikus képzettség bizonyos fokát és a latin nyelv valamelyes ismeretét feltételezi; manapság ezek egyike sem túl gyakori. Már ebből a két konkrét előfeltételből is világosan látszik, hogy a római rítus rendes formája minden bizonnyal az új Misekönyv marad, és nemcsak a normatív szabályozás alapján, hanem a miatt a valós helyzet miatt is, amelyben a hívek közössége él." (hu)
|
