| dbo:abstract
|
- A Szafavidák a perzsa sahok türkmén származású dinasztiája (1501–1722/36). Birodalmuk fővárosa Tebriz, Kazvin, végül Iszfahán volt. 1300 körül a kelet-azerbajdzsáni Ardebilben, sejk (1252–1334) szúfi rendet hozott létre, amely a térségben rövid időn belül jelentős vallási, politikai és katonai befolyásra tett szert. A kezdetben szunnita iszlám felekezet a 15. században átvette a síita tanokat, amelyeket (1447–1460) és (1460–1488), hatalmuk megszilárdítása érdekében, katonai eszközökkel kiterjesztettek a környező perzsa területekre is. Merev politikai rendszert hoztak létre, amely Hajdar utóda, I. Iszmáil perzsa sah idején az iráni hatalom megragadásában (1499–1501) teljesedett ki. Iszmáil sah 1507-ben, Irak megszállása után, a tizenkettes síiát nemzeti vallássá kiáltotta ki. 1514-ben nyugaton megütközött a hódító Oszmán Birodalommal, keleten a területi határokat az horászáni üzbég kánságok veszélyeztették. A 16. században területe Kaukázustól a Mogul Birodalom uralta Indiáig, Afganisztánig, és az Oxusig (Amu-darja) terjedt, délnyugatra a Perzsa-öböl körzetét, és az oszmánokkal vitatott iraki térséget foglalta el. A Szafavidák iráni államalakulata a 17. és 18. században jelentős politikai stabilizáló tényezőként hatott a térségben. I. Tahmászp sah (1524–1576) és utóda I. (Nagy) Abbász sah (1587–1629) katonailag és gazdaságilag is megszilárdították a Szafavidák hatalmi pozícióit, jelentős kulturális befolyást gyakoroltak a környező iszlám világra. A 18. század első harmadában gyenge kezű uralkodók gyakorolták a hatalmat, befolyásuk egyre csökkent, gazdasági krízishelyzet állt elő, míg a birodalom bukását a szunnita afgánok benyomulása pecsételte meg. Néhány évig még szafavida báburalkodók kerültek a trónra, de 1773 után helyüket az , , végül a Kádzsárok vették át. (hu)
- A Szafavidák a perzsa sahok türkmén származású dinasztiája (1501–1722/36). Birodalmuk fővárosa Tebriz, Kazvin, végül Iszfahán volt. 1300 körül a kelet-azerbajdzsáni Ardebilben, sejk (1252–1334) szúfi rendet hozott létre, amely a térségben rövid időn belül jelentős vallási, politikai és katonai befolyásra tett szert. A kezdetben szunnita iszlám felekezet a 15. században átvette a síita tanokat, amelyeket (1447–1460) és (1460–1488), hatalmuk megszilárdítása érdekében, katonai eszközökkel kiterjesztettek a környező perzsa területekre is. Merev politikai rendszert hoztak létre, amely Hajdar utóda, I. Iszmáil perzsa sah idején az iráni hatalom megragadásában (1499–1501) teljesedett ki. Iszmáil sah 1507-ben, Irak megszállása után, a tizenkettes síiát nemzeti vallássá kiáltotta ki. 1514-ben nyugaton megütközött a hódító Oszmán Birodalommal, keleten a területi határokat az horászáni üzbég kánságok veszélyeztették. A 16. században területe Kaukázustól a Mogul Birodalom uralta Indiáig, Afganisztánig, és az Oxusig (Amu-darja) terjedt, délnyugatra a Perzsa-öböl körzetét, és az oszmánokkal vitatott iraki térséget foglalta el. A Szafavidák iráni államalakulata a 17. és 18. században jelentős politikai stabilizáló tényezőként hatott a térségben. I. Tahmászp sah (1524–1576) és utóda I. (Nagy) Abbász sah (1587–1629) katonailag és gazdaságilag is megszilárdították a Szafavidák hatalmi pozícióit, jelentős kulturális befolyást gyakoroltak a környező iszlám világra. A 18. század első harmadában gyenge kezű uralkodók gyakorolták a hatalmat, befolyásuk egyre csökkent, gazdasági krízishelyzet állt elő, míg a birodalom bukását a szunnita afgánok benyomulása pecsételte meg. Néhány évig még szafavida báburalkodók kerültek a trónra, de 1773 után helyüket az , , végül a Kádzsárok vették át. (hu)
|
