| dbo:abstract
|
- A szamuráj halálversek az ázsiai kultúrák költészetének egy műfaja, amely főként Japánban, valamint a kínai történelem egyes időszakaiban, illetve a Csoszon-dinasztia korában Koreában volt jellemző. Témájuk általában a halál – legyen szó az költő haláláról, vagy csak a halálról általánosságban – amit az életről alkotott jelentőségteljes gondolatokkal egészítenek ki. A halálversek írása eredetileg a zen buddhizmustól ered. Buddhista tanítások szerint a létezés három a létezés három jellemzőjét (三法印 szanbóin) kötik össze ezekben a versekben, különösképp, hogy az anyagi világ átmeneti és állandótlan (無常 mudzsó), ezért a ragaszkodás végül dukkhához, szenvedéshez vezet (苦 ku), így végül a valóság bizonyos értelemben maga a hiány, az üresség, a Súnjata (空 kú). Ezeket a verseket idővel azonosították az írástudó, spirituális, uralkodó társadalmi rétegekkel, mivel általában költők, harcosok, nemesek vagy buddhista szerzetesek írták őket. A halál idején írott, életen és halálon, mulandón és átmenetin elmélkedő írások a kelet-ázsiai kultúra egyedülálló része. Kapcsolatba hozható a buddhizmussal, Japán misztikus Zen buddhizmusával, Kína Csan buddhizmusával és Korea seon buddhizmusával. A buddhizmus már a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektetett a halállal kapcsolatos tudatosságra, mert a Buddhát is a halál ébresztette rá a világi aggodalmak és örömök hiábavalóságára is. A halálversekben megjelenik egy új fajta megvilágosodás (japánul szatori, kínaiul wu) és például szolgálhat az „örök magányra” is, amely megtalálható egyaránt a zen szívében és az új nézőpontok, életszemléletek keresésében is. Egy vallástudományok összehasonlítására specializálódott tudós, Julia Ching szerint a japán buddhizmusban „annyira szoros kapcsolatuk van a halottak emlékével és az ősi kultuszokkal, hogy a családok igen gyakran díszes szentélyeket építenek felmenőiknek saját otthonaikban, melyeket Bucudannak neveznek, amely szó szerint annyit tesz; buddhista oltárok”. Japán egy sajátossága, hogy bár sintó esküvők a szokásosak, gyász idején illetve temetkezési szokások szempontjából a buddhizmushoz fordulnak. A halálversek írása a társadalom írástudói, az uralkodó osztály, a szamurájok, valamint szerzetesek szokása volt. A nyugati közönség/világ a második világháború idején ismerhette meg ezt a műfajt először, amikor a japán katonák, szamuráj kultúrájuk örökségén felbátorodva verseket írtak az öngyilkos küldetéseik és más csaták előtt. (hu)
- A szamuráj halálversek az ázsiai kultúrák költészetének egy műfaja, amely főként Japánban, valamint a kínai történelem egyes időszakaiban, illetve a Csoszon-dinasztia korában Koreában volt jellemző. Témájuk általában a halál – legyen szó az költő haláláról, vagy csak a halálról általánosságban – amit az életről alkotott jelentőségteljes gondolatokkal egészítenek ki. A halálversek írása eredetileg a zen buddhizmustól ered. Buddhista tanítások szerint a létezés három a létezés három jellemzőjét (三法印 szanbóin) kötik össze ezekben a versekben, különösképp, hogy az anyagi világ átmeneti és állandótlan (無常 mudzsó), ezért a ragaszkodás végül dukkhához, szenvedéshez vezet (苦 ku), így végül a valóság bizonyos értelemben maga a hiány, az üresség, a Súnjata (空 kú). Ezeket a verseket idővel azonosították az írástudó, spirituális, uralkodó társadalmi rétegekkel, mivel általában költők, harcosok, nemesek vagy buddhista szerzetesek írták őket. A halál idején írott, életen és halálon, mulandón és átmenetin elmélkedő írások a kelet-ázsiai kultúra egyedülálló része. Kapcsolatba hozható a buddhizmussal, Japán misztikus Zen buddhizmusával, Kína Csan buddhizmusával és Korea seon buddhizmusával. A buddhizmus már a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fektetett a halállal kapcsolatos tudatosságra, mert a Buddhát is a halál ébresztette rá a világi aggodalmak és örömök hiábavalóságára is. A halálversekben megjelenik egy új fajta megvilágosodás (japánul szatori, kínaiul wu) és például szolgálhat az „örök magányra” is, amely megtalálható egyaránt a zen szívében és az új nézőpontok, életszemléletek keresésében is. Egy vallástudományok összehasonlítására specializálódott tudós, Julia Ching szerint a japán buddhizmusban „annyira szoros kapcsolatuk van a halottak emlékével és az ősi kultuszokkal, hogy a családok igen gyakran díszes szentélyeket építenek felmenőiknek saját otthonaikban, melyeket Bucudannak neveznek, amely szó szerint annyit tesz; buddhista oltárok”. Japán egy sajátossága, hogy bár sintó esküvők a szokásosak, gyász idején illetve temetkezési szokások szempontjából a buddhizmushoz fordulnak. A halálversek írása a társadalom írástudói, az uralkodó osztály, a szamurájok, valamint szerzetesek szokása volt. A nyugati közönség/világ a második világháború idején ismerhette meg ezt a műfajt először, amikor a japán katonák, szamuráj kultúrájuk örökségén felbátorodva verseket írtak az öngyilkos küldetéseik és más csaták előtt. (hu)
|
