| dbo:abstract
|
- A szénaszárító egy általában fából készült állvány, mely az átnedvesedett szénát mesterséges szárítására szolgál. Ezen célra sok helyen, kivált kisebb gazdaságokban, külön szárítóállásokat használnak, melyekre a takarmányt, miután körülbelül 24-36 óráig kissé megfonnyadt, boglya módjára felaggatják, hogy így a levegő lehetőleg átjárhassa, száríthassa és az eső se tehessen nagyobb kárt benne. (Gibbs erre a célra külön alkalmas készüléket szerkesztett, mely kerekekre szerelve hordozható. A szárítást meleg levegő eszközli, melyet lokomobillal vagy járgánnyal hajtott ventilátor szolgálta.) A magyar parasztság elsősorban a háromlábú, gúla alakú szénaszárító állványt használta. Ennek készítéséhez kb. 3 m hosszú, ágas vagy sima rudakat használtak, melyeket a gúla csúcsán kötöttek össze vagy fogtak össze csap segítségével. Az állvány magassága kb. 2 m, a szomszédos lábakat mintegy 40 cm-enként elhelyezett, a talajjal párhuzamosan fekvő keresztrudak kötik egymással össze. Az állványra rendszerint 100–150 kg félig megszáradt (fonnyadt) takarmányt raknak fel boglya alakban. A gúlaformájú szénaszárító állvány főként a Nyugat-Dunántúlon, a magyar nyelvterület északkeleti részén, valamint Erdélyben használatos. Neve rendszerint azonos a szénaszárító ágaskaróval (ösztörü). Az Alpokban már évszazadok óra elterjedt a gúlaalakú szénatartó állvány, a Kárpátok csapadékos vidékein, és Észak-Európában is használatos. A magyar parasztok körében a „kerítésforma” szénaszárító állvány nem terjedt el. Ezutóbbit a talajba egymástól 2 m távolságra, egyenes sorban leszúrt ágasfákból készítik, melyeket vízszintes rudakkal kötnek össze. A fedéllel rendelkező, magas, létraszerű állványt a szlovénoknál, osztrákoknál, a Dél-Alpokban, Fehéroroszországban és Svédországban használják. Az agronómiai irodalomban svéd állványnak (lobor) is nevezik. A szlovénoknál már a 17. század óta meghonosodott. (hu)
- A szénaszárító egy általában fából készült állvány, mely az átnedvesedett szénát mesterséges szárítására szolgál. Ezen célra sok helyen, kivált kisebb gazdaságokban, külön szárítóállásokat használnak, melyekre a takarmányt, miután körülbelül 24-36 óráig kissé megfonnyadt, boglya módjára felaggatják, hogy így a levegő lehetőleg átjárhassa, száríthassa és az eső se tehessen nagyobb kárt benne. (Gibbs erre a célra külön alkalmas készüléket szerkesztett, mely kerekekre szerelve hordozható. A szárítást meleg levegő eszközli, melyet lokomobillal vagy járgánnyal hajtott ventilátor szolgálta.) A magyar parasztság elsősorban a háromlábú, gúla alakú szénaszárító állványt használta. Ennek készítéséhez kb. 3 m hosszú, ágas vagy sima rudakat használtak, melyeket a gúla csúcsán kötöttek össze vagy fogtak össze csap segítségével. Az állvány magassága kb. 2 m, a szomszédos lábakat mintegy 40 cm-enként elhelyezett, a talajjal párhuzamosan fekvő keresztrudak kötik egymással össze. Az állványra rendszerint 100–150 kg félig megszáradt (fonnyadt) takarmányt raknak fel boglya alakban. A gúlaformájú szénaszárító állvány főként a Nyugat-Dunántúlon, a magyar nyelvterület északkeleti részén, valamint Erdélyben használatos. Neve rendszerint azonos a szénaszárító ágaskaróval (ösztörü). Az Alpokban már évszazadok óra elterjedt a gúlaalakú szénatartó állvány, a Kárpátok csapadékos vidékein, és Észak-Európában is használatos. A magyar parasztok körében a „kerítésforma” szénaszárító állvány nem terjedt el. Ezutóbbit a talajba egymástól 2 m távolságra, egyenes sorban leszúrt ágasfákból készítik, melyeket vízszintes rudakkal kötnek össze. A fedéllel rendelkező, magas, létraszerű állványt a szlovénoknál, osztrákoknál, a Dél-Alpokban, Fehéroroszországban és Svédországban használják. Az agronómiai irodalomban svéd állványnak (lobor) is nevezik. A szlovénoknál már a 17. század óta meghonosodott. (hu)
|
