| dbo:abstract
|
- A Sáhnáme, (perzsa nyelven:شاهنامه átírásokban: Šāhnāmeh, Shahnama, Šahname, Shaahnaameh, Şahname) azaz a Királyok Könyve költői epikus mű, amelyet Firdauszí perzsa költő írt kb. 977 és 1010 között, körülbelül 50 000 kétsoros versben. A Sáhnáme a világ egyik leghosszabb epikus verse. Elsősorban a Perzsa Birodalom mitikus, és bizonyos mértékig történelmi múltját mutatja be a világ teremtésétől egészen Irán 7. századi arab hódításáig. A modern Irán, Azerbajdzsán, Afganisztán és a perzsa kultúra által befolyásolt nagyobb régió (például Grúzia, Örményország, Törökország és Dagesztán) ünnepelt nemzeti költeménye. A mű központi jelentőséggel bír a perzsa kultúrában és a perzsa nyelvben, és mint irodalmi remekmű meghatározó Irán etnikai-nemzeti kulturális identitásában. Fontos a zoroasztrizmus kortárs hívei számára is, mivel nyomon követi a vallás kezdete és az utolsó perzsa szászánida uralkodó halála közötti történelmi kapcsolatokat a muszlim hódításig, amely véget vetett az iráni zoroasztriánusok befolyásának. Zarathustra követőinek könyve, az Aveszta tartalmazhatott az iráni hősökről olyan legendákat, amelyeket Firdauszí is feldolgozott. Mondaanyagát még a Szászánidák idejében jegyezték fel. Költői feldolgozásukra számos kísérlet történt. A nagy nemzeti mű megalkotására először egy (935?–976?) nevű költő kapott megbízást. Őt azonban korai halála megakadályozta a munka befejezésében. Csupán 1000 verspárig (2000 sorig) jutott el. Félbemaradt művét Firdauszí (934–1027) folytatta tovább. Tiszteletben tartotta Dakíkí hagyatékát: töredékét beolvasztotta eposzába, és formai téren is követte elődjét. Kb. 977-től, több mint 30 évig dolgozott a hatalmas művön. Már elmúlt 70 éves, amikor 1010-ben befejezte. Az egyes mondák csak lazán függenek össze egymással, de végighúzódik rajtuk Irán (Perzsia) ősi harca a nomád türk népek hazájával, Túránnal, egyúttal körképet adnak a térség több évezredes mítoszairól, helyenként történetéről. Iszkandar mondakörében a hódító Nagy Sándort ismerhetjük fel, legnagyobb hőse Rusztem, akinek meséje több önálló mondának is keretet ad. A mű az univerzum létrehozásával kezdődik, később az első iráni királyok uralkodását írja le, akik az emberiség jótevői voltak. Firdauszí több mint ötven uralkodót és uralkodónőt említ művében, akikről eltérő terjedelemben emlékezik meg. Káósz uralkodása – akinek regnálása alatt a vers leghíresebb legendáinak cselekménye játszódik – az általában kilenc kötetes kiadás három kötetére terjed ki. Az eposz jelentős részének etikai vonatkozásai amellett, hogy azok egyfajta krónikák is, morális tükröt tartanak az uralkodóknak, de minden olvasónak is. Az első királyok megteremtették a közösségi élet különféle elemeit, miközben harcoltak a világot megrontó démonok és a történelem során betörő nomádok ellen. A csaták az eposzban évszázadokat ölelnek föl. Árulás, hősiesség és nemes eszmények költői leírása mellett a mű tartalmaz néhány csodálatos szerelmi történetet, amelyek okán Firdauszít nemcsak a páratlan középperzsa nemzeti eposz alkotójának tartják, hanem a romantikus narratív vers megteremtőjének is. Az utolsó rész a vers nagy részének legendás, mitikus, hősies jellegével szemben történelmibb, és a Szászánida uralkodók tetteiről szó. Ez a rész már a költő életművének kései szakaszához tartozik, amiben számos erkölcsi, politikai és metafizikai tanulság tükröződik. Az eposzt részleteiben először Fiók Károly, majd Radó Antal fordította magyarra a 19. század végén, az arab hagyományos versmértéket, a mutaqáribot Devecseri Gábor ültette át a legsikeresebben 1959-ben megjelent szemelvényes fordításában. (hu)
- A Sáhnáme, (perzsa nyelven:شاهنامه átírásokban: Šāhnāmeh, Shahnama, Šahname, Shaahnaameh, Şahname) azaz a Királyok Könyve költői epikus mű, amelyet Firdauszí perzsa költő írt kb. 977 és 1010 között, körülbelül 50 000 kétsoros versben. A Sáhnáme a világ egyik leghosszabb epikus verse. Elsősorban a Perzsa Birodalom mitikus, és bizonyos mértékig történelmi múltját mutatja be a világ teremtésétől egészen Irán 7. századi arab hódításáig. A modern Irán, Azerbajdzsán, Afganisztán és a perzsa kultúra által befolyásolt nagyobb régió (például Grúzia, Örményország, Törökország és Dagesztán) ünnepelt nemzeti költeménye. A mű központi jelentőséggel bír a perzsa kultúrában és a perzsa nyelvben, és mint irodalmi remekmű meghatározó Irán etnikai-nemzeti kulturális identitásában. Fontos a zoroasztrizmus kortárs hívei számára is, mivel nyomon követi a vallás kezdete és az utolsó perzsa szászánida uralkodó halála közötti történelmi kapcsolatokat a muszlim hódításig, amely véget vetett az iráni zoroasztriánusok befolyásának. Zarathustra követőinek könyve, az Aveszta tartalmazhatott az iráni hősökről olyan legendákat, amelyeket Firdauszí is feldolgozott. Mondaanyagát még a Szászánidák idejében jegyezték fel. Költői feldolgozásukra számos kísérlet történt. A nagy nemzeti mű megalkotására először egy (935?–976?) nevű költő kapott megbízást. Őt azonban korai halála megakadályozta a munka befejezésében. Csupán 1000 verspárig (2000 sorig) jutott el. Félbemaradt művét Firdauszí (934–1027) folytatta tovább. Tiszteletben tartotta Dakíkí hagyatékát: töredékét beolvasztotta eposzába, és formai téren is követte elődjét. Kb. 977-től, több mint 30 évig dolgozott a hatalmas művön. Már elmúlt 70 éves, amikor 1010-ben befejezte. Az egyes mondák csak lazán függenek össze egymással, de végighúzódik rajtuk Irán (Perzsia) ősi harca a nomád türk népek hazájával, Túránnal, egyúttal körképet adnak a térség több évezredes mítoszairól, helyenként történetéről. Iszkandar mondakörében a hódító Nagy Sándort ismerhetjük fel, legnagyobb hőse Rusztem, akinek meséje több önálló mondának is keretet ad. A mű az univerzum létrehozásával kezdődik, később az első iráni királyok uralkodását írja le, akik az emberiség jótevői voltak. Firdauszí több mint ötven uralkodót és uralkodónőt említ művében, akikről eltérő terjedelemben emlékezik meg. Káósz uralkodása – akinek regnálása alatt a vers leghíresebb legendáinak cselekménye játszódik – az általában kilenc kötetes kiadás három kötetére terjed ki. Az eposz jelentős részének etikai vonatkozásai amellett, hogy azok egyfajta krónikák is, morális tükröt tartanak az uralkodóknak, de minden olvasónak is. Az első királyok megteremtették a közösségi élet különféle elemeit, miközben harcoltak a világot megrontó démonok és a történelem során betörő nomádok ellen. A csaták az eposzban évszázadokat ölelnek föl. Árulás, hősiesség és nemes eszmények költői leírása mellett a mű tartalmaz néhány csodálatos szerelmi történetet, amelyek okán Firdauszít nemcsak a páratlan középperzsa nemzeti eposz alkotójának tartják, hanem a romantikus narratív vers megteremtőjének is. Az utolsó rész a vers nagy részének legendás, mitikus, hősies jellegével szemben történelmibb, és a Szászánida uralkodók tetteiről szó. Ez a rész már a költő életművének kései szakaszához tartozik, amiben számos erkölcsi, politikai és metafizikai tanulság tükröződik. Az eposzt részleteiben először Fiók Károly, majd Radó Antal fordította magyarra a 19. század végén, az arab hagyományos versmértéket, a mutaqáribot Devecseri Gábor ültette át a legsikeresebben 1959-ben megjelent szemelvényes fordításában. (hu)
|
