| dbo:abstract
|
- A sárga veszedelem rasszista elgondolás, amely az ázsiaiakra (avagy „sárga bőrűekre”) a nyugati világot fenyegető veszélyként tekint. Szorosan fűződik a 19. századi nyugati gyarmatosítás gondolatrendszeréhez, de már az ókori Görögországban is fellelhető más formában. Noha a 19. és 20. században elsősorban Kína és a kínaiak felé irányult a sárga veszedelem félelme Nyugaton, alapjában véve nem nemzeti, hanem faji alapú jelenség, amelynek középpontjában az alacsonyabb rendűnek, kulturálatlannak és vadnak vélt keleti „embertömeg” képe áll. Az idegengyűlölet egyik fajtájának tekinthető. Egészen a görög–perzsa háborúk (i. e. 499–449) idejére nyúlik vissza a Nyugat kedvezőtlen Kelet-képe. Az ógörögök gyakran barbárnak tüntették fel a perzsákat, különösképpen a saht, akit durva kényúrként ábrázoltak. A nyugati gyarmatosító hatalmak később beillesztették ebbe a gondolatkörbe a kelet-ázsiaiakat is. A jelenség leírására a 19. század végén megalkotta orosz szociológus a „péril jaune” (vagyis „sárga veszedelem”) kifejezést. II. Vilmos német császár a sárga veszedelemre hivatkozva bátorította az európai hatalmakat – beleértve Németországot – Kína gyarmatosítására. A császár Japán 1905-ös győzelmét az orosz–japán háborúban Nyugat-Európára leselkedő veszélynek állította be, Kínát és Japánt pedig a nyugati világ leigázására irányuló szövetkezéssel vádolta. Gina Marchetti, a téma kutatója szerint az ázsiaiaktól való pszichokulturális félelem még „a középkorban átélt, Dzsingisz mongol nagykán és a tatárjárás által kiváltott rettegésben gyökerezik. Ebben a félelemben egyszerre van jelen a idegen kultúráktól való fenyegetettség érzése, a szexuális kiszolgáltatottság érzése, és az abból a meggyőződésből eredő veszély érzete, hogy a kelet legyőzhetetlen, sötét, okkult erői a nyugat fölé kerekednek”, így a nyugati világ a japánokat is egyre inkább a sárga veszedelem részének tekintette a Japán Birodalom militarista törekvései fényében. (hu)
- A sárga veszedelem rasszista elgondolás, amely az ázsiaiakra (avagy „sárga bőrűekre”) a nyugati világot fenyegető veszélyként tekint. Szorosan fűződik a 19. századi nyugati gyarmatosítás gondolatrendszeréhez, de már az ókori Görögországban is fellelhető más formában. Noha a 19. és 20. században elsősorban Kína és a kínaiak felé irányult a sárga veszedelem félelme Nyugaton, alapjában véve nem nemzeti, hanem faji alapú jelenség, amelynek középpontjában az alacsonyabb rendűnek, kulturálatlannak és vadnak vélt keleti „embertömeg” képe áll. Az idegengyűlölet egyik fajtájának tekinthető. Egészen a görög–perzsa háborúk (i. e. 499–449) idejére nyúlik vissza a Nyugat kedvezőtlen Kelet-képe. Az ógörögök gyakran barbárnak tüntették fel a perzsákat, különösképpen a saht, akit durva kényúrként ábrázoltak. A nyugati gyarmatosító hatalmak később beillesztették ebbe a gondolatkörbe a kelet-ázsiaiakat is. A jelenség leírására a 19. század végén megalkotta orosz szociológus a „péril jaune” (vagyis „sárga veszedelem”) kifejezést. II. Vilmos német császár a sárga veszedelemre hivatkozva bátorította az európai hatalmakat – beleértve Németországot – Kína gyarmatosítására. A császár Japán 1905-ös győzelmét az orosz–japán háborúban Nyugat-Európára leselkedő veszélynek állította be, Kínát és Japánt pedig a nyugati világ leigázására irányuló szövetkezéssel vádolta. Gina Marchetti, a téma kutatója szerint az ázsiaiaktól való pszichokulturális félelem még „a középkorban átélt, Dzsingisz mongol nagykán és a tatárjárás által kiváltott rettegésben gyökerezik. Ebben a félelemben egyszerre van jelen a idegen kultúráktól való fenyegetettség érzése, a szexuális kiszolgáltatottság érzése, és az abból a meggyőződésből eredő veszély érzete, hogy a kelet legyőzhetetlen, sötét, okkult erői a nyugat fölé kerekednek”, így a nyugati világ a japánokat is egyre inkább a sárga veszedelem részének tekintette a Japán Birodalom militarista törekvései fényében. (hu)
|
