| dbo:abstract
|
- A tetrachord (ógörög τετράχορδον = ’négyhúros’, ’négyhangos’) az ókori görög zeneelmélet alapfogalma, a görög hangrendszer, a szüsztéma teleion alkotórésze. Négy hang sorozata, ahol a két szélső hang távolsága „rögzített” (hesztosz), mindig tiszta kvart, a két közbülső hang pedig „mozgatható” (kinumenosz), aszerint változtatja helyzetét, hogy az adott tetrachord melyik nembe, genoszba tartozik. A görög zeneelmélet ennek alapján háromféle genoszt különböztet meg.
* A diatonikus tetrachord vagy diatonon hangközei: egészhang – egészhang – félhang, pl. lá – szó – fá – mi.
* A kromatikus tetrachord vagy króma: kisterc – félhang – félhang, pl. lá – fi – fá – mi.
* Az enharmonikus tetrachord vagy enharmonion: nagyterc – negyedhang – negyedhang, pl. lá – fá – negyedhang – mi. A három különböző genoszhoz a görögök három különböző éthoszt, karaktert társítottak. A diatonikus genosz eszerint férfias, a kromatikus lágy, az enharmonikus pedig magasztos éthoszt hordoz. A különböző hangközöket számszerűen többféleképp határozták meg, például a diatonikus genosz esetén az alábbi táblázat foglalja össze a különböző interpretációkat. A hangközöket arányszámok fejezik ki, amik rezgő húrhosszúságok, tehát hullámhosszak arányaként foghatók fel. Ha az egy sorban lévő hangközöket egymásra építjük – vagyis a nekik megfelelő arányokat mint törteket összeszorozzuk –, minden esetben a tetrachord szélső hangjainak tiszta kvart hangközét kifejező 4 : 3 arányt (498 cent) kapjuk. Arkhütasz tetrachord-számításai a három genoszra az enharmonikus genosz 28 : 27 arányú hangközéből indulnak ki: A diatonikus tetrachord – attól függően, hogy a félhang hol helyezkedik el benne – háromféle harmóniát, hangfajt alkothat:
* dór: egészhang – egészhang – félhang, pl. lá – szó – fá – mi
* fríg: egészhang – félhang – egészhang, pl. lá – szó – fi – mi
* líd: félhang – egészhang – egészhang, pl. lá – szi – fi – mi A görögök a dór hangfajhoz komoly, férfias éthoszt társítottak, a fríget szenvedélyesnek, a lídet panaszosnak érezték. A modern zeneelmélet a különböző hangsorokat az oktáv hangköz különböző felosztásaiként határozza meg. Az ókori görögök az oktávot, diapaszónt szintén alapvető fontosságú hangköznek tartották, de mindig két tetrachordból meg a fennmaradó egészhangból, a tónoszból állították elő. Két tetrachord összekapcsolódhat egymással úgy, hogy egy egészhang, a diazeuxisz választja el őket egymástól, pl. mi – re – dó – ti || lá – szó – fá – mi, vagy lehet egy közös hangjuk, a szünaphé, ami összeköti őket, vagyis a magasabb teterachord legmélyebb hangja ugyanaz, mint a mélyebb tetrachord legmagasabb hangja. Ekkor a hangsor egy egészhang hozzáadásával egészül ki oktávra, pl. (mi -) re – dó – tá – lá – szó – fá – mi. Az európai zene hangsorai a középkortól napjainkig elsősorban a diatonikus tetrachordokból felépült hangsorok leszármazottai. (hu)
- A tetrachord (ógörög τετράχορδον = ’négyhúros’, ’négyhangos’) az ókori görög zeneelmélet alapfogalma, a görög hangrendszer, a szüsztéma teleion alkotórésze. Négy hang sorozata, ahol a két szélső hang távolsága „rögzített” (hesztosz), mindig tiszta kvart, a két közbülső hang pedig „mozgatható” (kinumenosz), aszerint változtatja helyzetét, hogy az adott tetrachord melyik nembe, genoszba tartozik. A görög zeneelmélet ennek alapján háromféle genoszt különböztet meg.
* A diatonikus tetrachord vagy diatonon hangközei: egészhang – egészhang – félhang, pl. lá – szó – fá – mi.
* A kromatikus tetrachord vagy króma: kisterc – félhang – félhang, pl. lá – fi – fá – mi.
* Az enharmonikus tetrachord vagy enharmonion: nagyterc – negyedhang – negyedhang, pl. lá – fá – negyedhang – mi. A három különböző genoszhoz a görögök három különböző éthoszt, karaktert társítottak. A diatonikus genosz eszerint férfias, a kromatikus lágy, az enharmonikus pedig magasztos éthoszt hordoz. A különböző hangközöket számszerűen többféleképp határozták meg, például a diatonikus genosz esetén az alábbi táblázat foglalja össze a különböző interpretációkat. A hangközöket arányszámok fejezik ki, amik rezgő húrhosszúságok, tehát hullámhosszak arányaként foghatók fel. Ha az egy sorban lévő hangközöket egymásra építjük – vagyis a nekik megfelelő arányokat mint törteket összeszorozzuk –, minden esetben a tetrachord szélső hangjainak tiszta kvart hangközét kifejező 4 : 3 arányt (498 cent) kapjuk. Arkhütasz tetrachord-számításai a három genoszra az enharmonikus genosz 28 : 27 arányú hangközéből indulnak ki: A diatonikus tetrachord – attól függően, hogy a félhang hol helyezkedik el benne – háromféle harmóniát, hangfajt alkothat:
* dór: egészhang – egészhang – félhang, pl. lá – szó – fá – mi
* fríg: egészhang – félhang – egészhang, pl. lá – szó – fi – mi
* líd: félhang – egészhang – egészhang, pl. lá – szi – fi – mi A görögök a dór hangfajhoz komoly, férfias éthoszt társítottak, a fríget szenvedélyesnek, a lídet panaszosnak érezték. A modern zeneelmélet a különböző hangsorokat az oktáv hangköz különböző felosztásaiként határozza meg. Az ókori görögök az oktávot, diapaszónt szintén alapvető fontosságú hangköznek tartották, de mindig két tetrachordból meg a fennmaradó egészhangból, a tónoszból állították elő. Két tetrachord összekapcsolódhat egymással úgy, hogy egy egészhang, a diazeuxisz választja el őket egymástól, pl. mi – re – dó – ti || lá – szó – fá – mi, vagy lehet egy közös hangjuk, a szünaphé, ami összeköti őket, vagyis a magasabb teterachord legmélyebb hangja ugyanaz, mint a mélyebb tetrachord legmagasabb hangja. Ekkor a hangsor egy egészhang hozzáadásával egészül ki oktávra, pl. (mi -) re – dó – tá – lá – szó – fá – mi. Az európai zene hangsorai a középkortól napjainkig elsősorban a diatonikus tetrachordokból felépült hangsorok leszármazottai. (hu)
|
