| dbo:abstract
|
- A tunéziai hadjárat az angolszász szövetségesek közös akciója volt az Észak-Afrikában állomásozó német csapatokkal szemben 1942. november 17. és 1943. május 13. között. 1942. október 23-án Egyiptomban megkezdődött a második el-alameini csata. November 2-án a brit 7. és 10. páncéloshadosztály mélyen betört a német-olasz vonalakba, és a fasiszta csapatok kénytelenek voltak megkezdeni a visszavonulást nyugat felé. Hat nappal később a szövetségesek – a Torch hadműveletben – partra szálltak a Vichy-kormány által ellenőrzött Marokkóban és Algériában. Ezt követően Kenneth Anderson tábornok a brit 1. hadsereggel elindult Tunézia felé, hogy az Afrikakorpsot két tűz közé szorítsa. Tunézia szintén a Vichy-kormány fennhatósága alatt állt, főhelytartója Jean-Pierre Esteva tengernagy volt, aki nem állt át a szövetségesek oldalára, így a németek és az olaszok egy hónap leforgása alatt komoly hídfőt építettek ki Tunisz és Bizerte körül. Megérkezett Afrikába a 10. páncéloshadosztály, a Hermann Göring ejtőernyős-páncéloshadosztály és a 334. gyaloghadosztály. Átvezényeltek Tunéziába két olasz hegyivadász-zászlóaljt, valamint hat zászlóaljt a Superga gyalogoshadosztályból. A Luftwaffe négyszáz repülőt vont el a keleti frontról, hogy támogassa a német szárazföldi akciókat. A német alakulatok a Walter Nehring tábornok vezetésével újonnan felállított 5. páncéloshadsereg parancsnoksága alá kerültek. A szövetséges támadás a november 24-éről 25-ére virradó éjjel indult meg, három irányban. A kezdeti kisebb sikerek után november 28-án erős védelmi vonalakba ütköztek, és az offenzíva elakadt. A szövetségesek több kisegítő támadást indítottak, de azok is eredménytelenül végződtek. December 1-jén kora reggel a németek és az olaszok erős ellentámadást indítottak Dzsedeida felől. Két oszlopban 40-40 tank tört előre. A szárazföldi erőket zuhanóbombázók támogatták. A britek kénytelenek voltak visszavonulni. Az utak megteltek járművekkel, amelyek könnyű célpontot kínáltak az ellenséges repülőknek és tüzérségnek. A következő nyolc napban a tengelyhatalmak Teburbától nyugatra verték vissza a brit-amerikai csapatokat, és a szövetségeseknek csak december 10-én, komoly áldozatok árán sikerült megállítaniuk a támadást. A szövetséges vezetés a sorozatos vereségek után arra az álláspontra jutott, hogy nem elég pótolni az elesetteket és az elvesztett járműveket, csak komolyabb változtatásokkal lehet legyőzni a tengelyhatalmakat. Úgy döntöttek, hogy fel kell állítani egy több hadosztályból álló erőt, amely több száz harckocsival és jóval erősebb légi támogatással rendelkezik, és az ellenséget nem egy-egy rövid frontszakaszon, hanem több száz kilométeren támadja. Ezekre az előkészületekre legalább két hónapot szántak, és meg kellett várni a rossz időjárás végét is. 1943 januárjában Rommel serege már közeledett kelet felől Tunéziához. A szövetségeseket aggasztotta a lehetőség, hogy Rommel és von Arnim csapatai találkoznak, mert egyesített erővel megindulhattak volna Algéria és Marokkó felé, ahol a szövetségeseknek csak part menti állásaik voltak. Ahhoz, hogy az angolszászok megakadályozhassák az ellenséges hadseregek egyesülését, blokkolniuk kellett azokat a szorosokat, amelyeken át Rommel útja vezetett az Atlasz-hegységen át. Januárban a németek megtámadták a francia és a brit szektor határterületét, és mintegy 16 kilométerrel vetették hátra a szövetségeseket. A német 5. páncéloshadsereg először a francia XIX. hadtestre mért csapást Fondouknál január 2-án, majd az amerikai II. hadtestre Bu-Aráda térségében január 18-án, majd Faidnél január 30-án. Ez a támadás megakasztotta az amerikai II. hadtest felkészülését a Maknasszi elleni támadására. Február 3-án a szövetségesek akciót indítottak a Faid-hágó ellen, de az elbukott, és a támadók kénytelenek voltak visszavonulni. Február elején a németek ellencsapást indítottak Dél-Tunéziában is. Arnim 10. páncéloshadosztálya a keleti hegyláncon átvezető Faid-hágó térségében, Rommel 21. hadosztálya attól délre lerohanta az amerikai II. hadtestet. Eisenhower a sorozatos vereségek miatt több szövetséges parancsnokot leváltott, és a korábbinál jóval nagyobb hatáskört adott Alexander tábornoknak. Mivel az amerikai II. hadtest sok embert és felszerelést vesztett, valamint a britek szerint taktikailag inkompetens volt, az offenzíva következő szakaszában az amerikaiak inkább kisegítő szerepet kaptak a britek mellett. Eisenhower George Patton tábornokot nevezte ki az amerikai sereg élére, helyettese Omar Bradley tábornok lett. Március 6-án Rommel megtámadta a 8. Brit Hadsereget Médeninénél, de Montgomery csapatai – tüzérségi és harckocsitűzzel kombinált légitámadásokkal – megállították az előrenyomulást. Két hét múlva Montgomery frontális támadást indított, és március 31-ére visszavetette a németeket a keleti hegylánc tengerparti végéhez. 1943 tavaszán a szövetségesek megindították a végső támadást a német hídfő ellen, és egyre kisebb helyre szorították össze a német-olasz csapatokat, amelyek folyamatosan hátráltak a tenger felé. Május 12-én Arnim tábornok bejelentette a megadást. Több mint 275 ezer katona adta meg magát, köztük a német és az olasz főparancsnok. (hu)
- A tunéziai hadjárat az angolszász szövetségesek közös akciója volt az Észak-Afrikában állomásozó német csapatokkal szemben 1942. november 17. és 1943. május 13. között. 1942. október 23-án Egyiptomban megkezdődött a második el-alameini csata. November 2-án a brit 7. és 10. páncéloshadosztály mélyen betört a német-olasz vonalakba, és a fasiszta csapatok kénytelenek voltak megkezdeni a visszavonulást nyugat felé. Hat nappal később a szövetségesek – a Torch hadműveletben – partra szálltak a Vichy-kormány által ellenőrzött Marokkóban és Algériában. Ezt követően Kenneth Anderson tábornok a brit 1. hadsereggel elindult Tunézia felé, hogy az Afrikakorpsot két tűz közé szorítsa. Tunézia szintén a Vichy-kormány fennhatósága alatt állt, főhelytartója Jean-Pierre Esteva tengernagy volt, aki nem állt át a szövetségesek oldalára, így a németek és az olaszok egy hónap leforgása alatt komoly hídfőt építettek ki Tunisz és Bizerte körül. Megérkezett Afrikába a 10. páncéloshadosztály, a Hermann Göring ejtőernyős-páncéloshadosztály és a 334. gyaloghadosztály. Átvezényeltek Tunéziába két olasz hegyivadász-zászlóaljt, valamint hat zászlóaljt a Superga gyalogoshadosztályból. A Luftwaffe négyszáz repülőt vont el a keleti frontról, hogy támogassa a német szárazföldi akciókat. A német alakulatok a Walter Nehring tábornok vezetésével újonnan felállított 5. páncéloshadsereg parancsnoksága alá kerültek. A szövetséges támadás a november 24-éről 25-ére virradó éjjel indult meg, három irányban. A kezdeti kisebb sikerek után november 28-án erős védelmi vonalakba ütköztek, és az offenzíva elakadt. A szövetségesek több kisegítő támadást indítottak, de azok is eredménytelenül végződtek. December 1-jén kora reggel a németek és az olaszok erős ellentámadást indítottak Dzsedeida felől. Két oszlopban 40-40 tank tört előre. A szárazföldi erőket zuhanóbombázók támogatták. A britek kénytelenek voltak visszavonulni. Az utak megteltek járművekkel, amelyek könnyű célpontot kínáltak az ellenséges repülőknek és tüzérségnek. A következő nyolc napban a tengelyhatalmak Teburbától nyugatra verték vissza a brit-amerikai csapatokat, és a szövetségeseknek csak december 10-én, komoly áldozatok árán sikerült megállítaniuk a támadást. A szövetséges vezetés a sorozatos vereségek után arra az álláspontra jutott, hogy nem elég pótolni az elesetteket és az elvesztett járműveket, csak komolyabb változtatásokkal lehet legyőzni a tengelyhatalmakat. Úgy döntöttek, hogy fel kell állítani egy több hadosztályból álló erőt, amely több száz harckocsival és jóval erősebb légi támogatással rendelkezik, és az ellenséget nem egy-egy rövid frontszakaszon, hanem több száz kilométeren támadja. Ezekre az előkészületekre legalább két hónapot szántak, és meg kellett várni a rossz időjárás végét is. 1943 januárjában Rommel serege már közeledett kelet felől Tunéziához. A szövetségeseket aggasztotta a lehetőség, hogy Rommel és von Arnim csapatai találkoznak, mert egyesített erővel megindulhattak volna Algéria és Marokkó felé, ahol a szövetségeseknek csak part menti állásaik voltak. Ahhoz, hogy az angolszászok megakadályozhassák az ellenséges hadseregek egyesülését, blokkolniuk kellett azokat a szorosokat, amelyeken át Rommel útja vezetett az Atlasz-hegységen át. Januárban a németek megtámadták a francia és a brit szektor határterületét, és mintegy 16 kilométerrel vetették hátra a szövetségeseket. A német 5. páncéloshadsereg először a francia XIX. hadtestre mért csapást Fondouknál január 2-án, majd az amerikai II. hadtestre Bu-Aráda térségében január 18-án, majd Faidnél január 30-án. Ez a támadás megakasztotta az amerikai II. hadtest felkészülését a Maknasszi elleni támadására. Február 3-án a szövetségesek akciót indítottak a Faid-hágó ellen, de az elbukott, és a támadók kénytelenek voltak visszavonulni. Február elején a németek ellencsapást indítottak Dél-Tunéziában is. Arnim 10. páncéloshadosztálya a keleti hegyláncon átvezető Faid-hágó térségében, Rommel 21. hadosztálya attól délre lerohanta az amerikai II. hadtestet. Eisenhower a sorozatos vereségek miatt több szövetséges parancsnokot leváltott, és a korábbinál jóval nagyobb hatáskört adott Alexander tábornoknak. Mivel az amerikai II. hadtest sok embert és felszerelést vesztett, valamint a britek szerint taktikailag inkompetens volt, az offenzíva következő szakaszában az amerikaiak inkább kisegítő szerepet kaptak a britek mellett. Eisenhower George Patton tábornokot nevezte ki az amerikai sereg élére, helyettese Omar Bradley tábornok lett. Március 6-án Rommel megtámadta a 8. Brit Hadsereget Médeninénél, de Montgomery csapatai – tüzérségi és harckocsitűzzel kombinált légitámadásokkal – megállították az előrenyomulást. Két hét múlva Montgomery frontális támadást indított, és március 31-ére visszavetette a németeket a keleti hegylánc tengerparti végéhez. 1943 tavaszán a szövetségesek megindították a végső támadást a német hídfő ellen, és egyre kisebb helyre szorították össze a német-olasz csapatokat, amelyek folyamatosan hátráltak a tenger felé. Május 12-én Arnim tábornok bejelentette a megadást. Több mint 275 ezer katona adta meg magát, köztük a német és az olasz főparancsnok. (hu)
|
