| dbo:abstract
|
- A tűzlándzsa, kínaiul huo csiang (火槍, huǒ qiāng) egy nagyon korai lőporral működő eszköz, amit a 10. században Kínában a idején használtak először lőfegyverként. Az első tűzlándzsák olyan hajítófegyverek, amelyeknél egy kínai lándzsára (csiang (qiang)) egy lőporral és lövedékekkel (apró kövekkel, kagylókkal) töltött bambuszcsövet erősítettek. Az addig többnyire tűzijáték-készítésre használt lőporral töltött bambuszcsöveknek a lándzsára szerelésével legelső bevetéseikkor csak lélektani hatást értek el, súlyosabb sérüléseket még nem okoztak. Kezdetben kiegészítő fegyverként használták legtöbbször, a támadás indításakor, vagy a közelharc kezdetekor az ellenség soraiban rémületet keltett a tüzet, apró, csípős lövedékeket és füstöt okádó fegyver; a zavarodottság kihasználásával megszerezhették a kezdeti előnyt rögtön a csata elején, aztán a lándzsával – mint fő fegyverrel – folytathatták a küzdelmet a katonák. A puskapor fejlesztésével a robbanás ereje is megnőtt, ezzel a betöltött kőtörmelék, porcelándarabok vagy fémdarabok sebessége és átütőereje is nagyobb lett, az okozott sérülések is komolyabbak lettek; a lőpor és a lövedékek összetételének és keverékének változtatásával különböző hatásokat értek el (egyes feljegyzések szerint görögtüzet is használtak benne), ezeket a változatokat az újkori és őseinek tekinthetjük, de a hatótávolságuk nagyon rövid még ekkor (3 méter vagy kevesebb) és csak egy, esetleg két lövést tudtak leadni velük. Később a tűzlándzsák csövei nagyobbak, erősebbek és súlyosabbak lettek, ezeket már nem lehetett közelharcban megfelelően forgatni, lándzsaként harcolni velük, ezért a lándzsahegyet el is hagyták, az így létrejött fegyvereket tekinthetjük egyfajta elő-tűzfegyvereknek, a , valamint az összes kézi lőfegyver elődjének, illetve ősének. Azokat a nagy tűzlándzsákat, amiket már egy, vagy akár két ember sem bírt el, nem tudták kezelni és harcban kézzel forgatni, földhányásokra, várfalakra fektettek, majd talicskákra szereltek; ezeket tekinthetjük elő-ágyúnak, azok korai változatainak. A városok védelmében is már a korai időktől nagy szerepet játszottak a falakra sorba fektetett tűzlándzsák, a kínai védők harcászati és lélektani előnyhöz jutottak, amikor hangos robbanások kíséretében lőttek a támadókra. (hu)
- A tűzlándzsa, kínaiul huo csiang (火槍, huǒ qiāng) egy nagyon korai lőporral működő eszköz, amit a 10. században Kínában a idején használtak először lőfegyverként. Az első tűzlándzsák olyan hajítófegyverek, amelyeknél egy kínai lándzsára (csiang (qiang)) egy lőporral és lövedékekkel (apró kövekkel, kagylókkal) töltött bambuszcsövet erősítettek. Az addig többnyire tűzijáték-készítésre használt lőporral töltött bambuszcsöveknek a lándzsára szerelésével legelső bevetéseikkor csak lélektani hatást értek el, súlyosabb sérüléseket még nem okoztak. Kezdetben kiegészítő fegyverként használták legtöbbször, a támadás indításakor, vagy a közelharc kezdetekor az ellenség soraiban rémületet keltett a tüzet, apró, csípős lövedékeket és füstöt okádó fegyver; a zavarodottság kihasználásával megszerezhették a kezdeti előnyt rögtön a csata elején, aztán a lándzsával – mint fő fegyverrel – folytathatták a küzdelmet a katonák. A puskapor fejlesztésével a robbanás ereje is megnőtt, ezzel a betöltött kőtörmelék, porcelándarabok vagy fémdarabok sebessége és átütőereje is nagyobb lett, az okozott sérülések is komolyabbak lettek; a lőpor és a lövedékek összetételének és keverékének változtatásával különböző hatásokat értek el (egyes feljegyzések szerint görögtüzet is használtak benne), ezeket a változatokat az újkori és őseinek tekinthetjük, de a hatótávolságuk nagyon rövid még ekkor (3 méter vagy kevesebb) és csak egy, esetleg két lövést tudtak leadni velük. Később a tűzlándzsák csövei nagyobbak, erősebbek és súlyosabbak lettek, ezeket már nem lehetett közelharcban megfelelően forgatni, lándzsaként harcolni velük, ezért a lándzsahegyet el is hagyták, az így létrejött fegyvereket tekinthetjük egyfajta elő-tűzfegyvereknek, a , valamint az összes kézi lőfegyver elődjének, illetve ősének. Azokat a nagy tűzlándzsákat, amiket már egy, vagy akár két ember sem bírt el, nem tudták kezelni és harcban kézzel forgatni, földhányásokra, várfalakra fektettek, majd talicskákra szereltek; ezeket tekinthetjük elő-ágyúnak, azok korai változatainak. A városok védelmében is már a korai időktől nagy szerepet játszottak a falakra sorba fektetett tűzlándzsák, a kínai védők harcászati és lélektani előnyhöz jutottak, amikor hangos robbanások kíséretében lőttek a támadókra. (hu)
|
