| dbo:abstract
|
- Az ukijo-e (浮世絵) egy , a 17. és 19. század között felvirágzó japán művészeti stílus. Mesterei fametszeteket és festményeket készítettek különböző témákban, megörökítve a női szépséget; a kabuki színészeket és szumó birkózókat; történelmi eseményeket illetve regéket; tájképeket, különböző helyszíneket; az állat- és növényvilágot; az erotikát. Az ukijo-e kifejezés önmagában azt jelenti: „a lebegő világ képei”.Ezek az alkotások még napjainkban is gyűjtőcsemegék, noha nagyon sok függ az állapotuktól (restaurálni gyakorlatilag lehetetlenség őket, és a nyugati keretezési szokások sem tettek jót nekik). A régiségkereskedők sokszor modern albumokból kimetszett és berámázott fényképmásolatokat adnak el gyanútlan laikusoknak.. A 17. század elején Edo (a mai Tokió) vált a katonai diktatúra központjává. A társadalom alsóbb rétegeit képviselő kereskedők profitáltak a legjobban a gyors gazdasági növekedésből. Emellett sokan éltek a kabuki színházak, kurtizánok, gésák által kínált kikapcsolódással a szórakoztató negyedekben. Az „ukijo” (lebegő világ) szó ezt a hedonista életstílust hivatott leírni. A nyomott vagy festett ukijo-e képek a 17. században, ebben a környezetben tűntek fel, és váltak népszerűvé a kereskedő réteg körében, mivel ők váltak kellően vagyonossá ahhoz, hogy megengedhessék maguknak azt, hogy otthonukat ilyen képekkel dekorálják. Először gyönyörű nőket ábrázoló festményei és fekete-fehér nyomatai arattak sikert az 1670-es években. A színes nyomatok fokozatosan jelentek meg, először csak kézzel színezve, és kizárólag speciális megrendelésekre. Az 1740-es évekre a -féle művészek körében általánossá vált, hogy több dúcot használtak egyes területek megszínezésére. Majd az 1760-as években sikere a nyomatokkal (másnéven brokátképekkel) vezetett el ahhoz, hogy a teljesen színes alkotások általánossá váltak, így mindegyik nyomatot tíz vagy több dúccal készítettek el. A műértők nagyra értékelték a női szépségek illetve színészek portréit, melyeket a 18. század végén, olyan művészek alkottak, mint , és . A 19. században egy leginkább tájképeiről híres páros vált meghatározóvá: a merész formalista Kacusika Hokuszai, akinek A nagy hullám Kanagavánál című fametszete máig a japán művészet egyik legismertebb alkotása; és leginkább a Tókaidó ötvenhárom postaállomása (Tókaidó godzsúszancugi) című sorozatáról ismert Utagava Hirosige, művésznevén Icsijúszai Hirosige. A két mester halálát követően, és az 1868-as Meidzsi-restauráció utáni technológiai és társadalmi modernizációt követően az ukijo-e készítése gyors hanyatlásnak indult. Egyes ukijo-e művészek festményekre specializálódtak, de a munkák nagy része fametszet volt. Az alkotók ritkán faragták maguknak az általuk használt fadúcokat, jellemzőbb volt, hogy felosztották a munkafázisokat. A művész megtervezte a nyomatot, a képfaragó készítette el a dúcokat, a nyomdász vonta be festékkel, illetve nyomta rá a kézzel készített papírlapokra azokat, valamint a kiadó finanszírozta, népszerűsítette és értékesítette a kész alkotásokat. Mivel a nyomatot kézzel készítették, a nyomdászok képesek voltak olyan effektusokat létrehozni, melyeket gépekkel nem érhettek volna el. Ezek olyan technikák voltak, mint például a színek kikeverése, vagy azok átmenetes festése a dúcokon. Az ukijo-e központi szerepet játszott a japán művészet megítélésében. Főleg a 19. század vége felé erőteljes, formáló hatással volt a nyugati látásmódra, legfőképpen Hokuszai és Hirosige tájképeivel. Az 1870-es évektől a japonizmus kiemelkedően népszerű irányzattá vált, és nagy hatást gyakorolt olyan korai impresszionista művészekre, mint Edgar Degas, Édouard Manet és Claude Monet, illetve posztimpresszionalistákra, mint Vincent van Gogh, illetve az szecesszió olyan művészeire, mint Henri de Toulouse-Lautrec. A 20. századot tartjuk a japán fametszetek reneszánszának: A sin-hanga („új nyomatok”) műfaja kihasználta a nyugat érdeklődését az olyan nyomatok iránt, amelyek a tradicionális japán témákat, életképeket ábrázolták. Illetve a szószaku-hanga („kreatív nyomatok”) mozgalom is népszerűvé vált, ami garantálta az individualista alkotásokat, melyeket egyetlen személy tervezett, faragott ki, illetve nyomtatott. (hu)
- Az ukijo-e (浮世絵) egy , a 17. és 19. század között felvirágzó japán művészeti stílus. Mesterei fametszeteket és festményeket készítettek különböző témákban, megörökítve a női szépséget; a kabuki színészeket és szumó birkózókat; történelmi eseményeket illetve regéket; tájképeket, különböző helyszíneket; az állat- és növényvilágot; az erotikát. Az ukijo-e kifejezés önmagában azt jelenti: „a lebegő világ képei”.Ezek az alkotások még napjainkban is gyűjtőcsemegék, noha nagyon sok függ az állapotuktól (restaurálni gyakorlatilag lehetetlenség őket, és a nyugati keretezési szokások sem tettek jót nekik). A régiségkereskedők sokszor modern albumokból kimetszett és berámázott fényképmásolatokat adnak el gyanútlan laikusoknak.. A 17. század elején Edo (a mai Tokió) vált a katonai diktatúra központjává. A társadalom alsóbb rétegeit képviselő kereskedők profitáltak a legjobban a gyors gazdasági növekedésből. Emellett sokan éltek a kabuki színházak, kurtizánok, gésák által kínált kikapcsolódással a szórakoztató negyedekben. Az „ukijo” (lebegő világ) szó ezt a hedonista életstílust hivatott leírni. A nyomott vagy festett ukijo-e képek a 17. században, ebben a környezetben tűntek fel, és váltak népszerűvé a kereskedő réteg körében, mivel ők váltak kellően vagyonossá ahhoz, hogy megengedhessék maguknak azt, hogy otthonukat ilyen képekkel dekorálják. Először gyönyörű nőket ábrázoló festményei és fekete-fehér nyomatai arattak sikert az 1670-es években. A színes nyomatok fokozatosan jelentek meg, először csak kézzel színezve, és kizárólag speciális megrendelésekre. Az 1740-es évekre a -féle művészek körében általánossá vált, hogy több dúcot használtak egyes területek megszínezésére. Majd az 1760-as években sikere a nyomatokkal (másnéven brokátképekkel) vezetett el ahhoz, hogy a teljesen színes alkotások általánossá váltak, így mindegyik nyomatot tíz vagy több dúccal készítettek el. A műértők nagyra értékelték a női szépségek illetve színészek portréit, melyeket a 18. század végén, olyan művészek alkottak, mint , és . A 19. században egy leginkább tájképeiről híres páros vált meghatározóvá: a merész formalista Kacusika Hokuszai, akinek A nagy hullám Kanagavánál című fametszete máig a japán művészet egyik legismertebb alkotása; és leginkább a Tókaidó ötvenhárom postaállomása (Tókaidó godzsúszancugi) című sorozatáról ismert Utagava Hirosige, művésznevén Icsijúszai Hirosige. A két mester halálát követően, és az 1868-as Meidzsi-restauráció utáni technológiai és társadalmi modernizációt követően az ukijo-e készítése gyors hanyatlásnak indult. Egyes ukijo-e művészek festményekre specializálódtak, de a munkák nagy része fametszet volt. Az alkotók ritkán faragták maguknak az általuk használt fadúcokat, jellemzőbb volt, hogy felosztották a munkafázisokat. A művész megtervezte a nyomatot, a képfaragó készítette el a dúcokat, a nyomdász vonta be festékkel, illetve nyomta rá a kézzel készített papírlapokra azokat, valamint a kiadó finanszírozta, népszerűsítette és értékesítette a kész alkotásokat. Mivel a nyomatot kézzel készítették, a nyomdászok képesek voltak olyan effektusokat létrehozni, melyeket gépekkel nem érhettek volna el. Ezek olyan technikák voltak, mint például a színek kikeverése, vagy azok átmenetes festése a dúcokon. Az ukijo-e központi szerepet játszott a japán művészet megítélésében. Főleg a 19. század vége felé erőteljes, formáló hatással volt a nyugati látásmódra, legfőképpen Hokuszai és Hirosige tájképeivel. Az 1870-es évektől a japonizmus kiemelkedően népszerű irányzattá vált, és nagy hatást gyakorolt olyan korai impresszionista művészekre, mint Edgar Degas, Édouard Manet és Claude Monet, illetve posztimpresszionalistákra, mint Vincent van Gogh, illetve az szecesszió olyan művészeire, mint Henri de Toulouse-Lautrec. A 20. századot tartjuk a japán fametszetek reneszánszának: A sin-hanga („új nyomatok”) műfaja kihasználta a nyugat érdeklődését az olyan nyomatok iránt, amelyek a tradicionális japán témákat, életképeket ábrázolták. Illetve a szószaku-hanga („kreatív nyomatok”) mozgalom is népszerűvé vált, ami garantálta az individualista alkotásokat, melyeket egyetlen személy tervezett, faragott ki, illetve nyomtatott. (hu)
|
