| dbo:abstract
|
- Vincenzo Salvatore Carmelo Francesco Bellini (Catania, 1801. november 3. – Puteaux, 1835. szeptember 23. ) olasz zeneszerző. Szicíliában született, régi muzsikus családban. Zenei tehetsége korán kibontakozott nagyapja magánóráinak köszönhetően. 1819-től a nápolyi San Sebastiano konzervatóriumban tanult tanítványaként. Első jelentős szerzeménye az Adelson és Salvini című opera volt, amelyet vizsgaelőadásként 1824-ben mutattak be hatalmas sikerrel a konzervatórium színházában. Ezt követte Bianca és Fernando című operája, amelyet a Teatro di San Carlo számára írt. Ennek sikere nyomán meghívást kapott Milánóba, hogy a La Scala számára komponáljon. Itt ismerkedett meg későbbi állandó szövegírójával, Felice Romanival. Első közös művük, (1827) alapozta meg Bellini hírnevét Itáliában. Ezt követték további nagy sikerű művei: Az idegen nő, a Rómeó és Júlia, Az alvajáró, a Norma és a Beatrice di Tenda. A komponistaként sikert sikerre halmozó Bellini magánélete szerencsétlenül alakult: nem sikerült elnyernie nagy szerelme, Giuditta Turina kezét. A Norma után összeveszett szövegírójával is. 1833-ban Párizsba költözött, Rossini és Heine barátja, a legjobb művésztársaságok kedvence lett. 1833-ban néhány hónapra Londonba utazott, ahol fényes fogadtatásban részesült. 1834-ben ismét visszatért Párizsba, ahol a párizsi számára megírta A puritánok című nagyoperáját, amelyet rendkívüli lelkesedéssel fogadtak. Az ifjúkora óta betegeskedő zeneszerzőt néhány hónappal a bemutató után a Párizs melletti Puteaux-ban érte a halál – mindössze 33 éves korában. Bellini a nápolyi iskola szerzői közül kivételes dallaminvenciójával tűnik ki. Első, még a kísérletezés korszakába tartozó operáján kívül a vígopera egyáltalán nem érdekelte. Dalműveiben az egyes számokat sokkal szorosabban összefogja a mondanivaló kifejezése érdekében, mint kortársai. Műveiben az ária is sokkal kifinomultabb, érzelmesebb lett. A korabeli operakomponisták közül Glinkára, Verdire és Wagnerre volt a legnagyobb hatással. (hu)
- Vincenzo Salvatore Carmelo Francesco Bellini (Catania, 1801. november 3. – Puteaux, 1835. szeptember 23. ) olasz zeneszerző. Szicíliában született, régi muzsikus családban. Zenei tehetsége korán kibontakozott nagyapja magánóráinak köszönhetően. 1819-től a nápolyi San Sebastiano konzervatóriumban tanult tanítványaként. Első jelentős szerzeménye az Adelson és Salvini című opera volt, amelyet vizsgaelőadásként 1824-ben mutattak be hatalmas sikerrel a konzervatórium színházában. Ezt követte Bianca és Fernando című operája, amelyet a Teatro di San Carlo számára írt. Ennek sikere nyomán meghívást kapott Milánóba, hogy a La Scala számára komponáljon. Itt ismerkedett meg későbbi állandó szövegírójával, Felice Romanival. Első közös művük, (1827) alapozta meg Bellini hírnevét Itáliában. Ezt követték további nagy sikerű művei: Az idegen nő, a Rómeó és Júlia, Az alvajáró, a Norma és a Beatrice di Tenda. A komponistaként sikert sikerre halmozó Bellini magánélete szerencsétlenül alakult: nem sikerült elnyernie nagy szerelme, Giuditta Turina kezét. A Norma után összeveszett szövegírójával is. 1833-ban Párizsba költözött, Rossini és Heine barátja, a legjobb művésztársaságok kedvence lett. 1833-ban néhány hónapra Londonba utazott, ahol fényes fogadtatásban részesült. 1834-ben ismét visszatért Párizsba, ahol a párizsi számára megírta A puritánok című nagyoperáját, amelyet rendkívüli lelkesedéssel fogadtak. Az ifjúkora óta betegeskedő zeneszerzőt néhány hónappal a bemutató után a Párizs melletti Puteaux-ban érte a halál – mindössze 33 éves korában. Bellini a nápolyi iskola szerzői közül kivételes dallaminvenciójával tűnik ki. Első, még a kísérletezés korszakába tartozó operáján kívül a vígopera egyáltalán nem érdekelte. Dalműveiben az egyes számokat sokkal szorosabban összefogja a mondanivaló kifejezése érdekében, mint kortársai. Műveiben az ária is sokkal kifinomultabb, érzelmesebb lett. A korabeli operakomponisták közül Glinkára, Verdire és Wagnerre volt a legnagyobb hatással. (hu)
|
