| dbo:abstract
|
- A víziorgona vagy hidraulisz (görög ύδωρ 'víz' és αύλός 'aulosz' szóból; még latin organum hydraulicum) az orgona ókori előfutára. Sípsorait mechanikus fújtatóval létrehozott, a víz hidrosztatikus nyomásával állandósított szélnyomás szólaltatta meg. Az aerofon hangszerek családjába tartozik, minden bizonnyal a legkorábbi hangszer, amelyen billentyűzet segítségével lehetett játszani. A hellénizmus korában, a hagyomány szerint a Kr. e. 3. század második felében Alexandriában találta fel Ktészibiosz. Az ókori leírások (Hérón: Pneumatica, Vitruvius: De architectura) szerint dugattyús fújtató segítségével egy víz alá rögzített tartályból, a szélharangból (latinul pnigeus) kiszorított víz nyomása szolgáltatta a sípok megfúvásához szükséges állandó légnyomást, szelet. Billentyűzete eltért a ma megszokottól, az egyes hangokat a játékos úgy szólaltatta meg, hogy az azoknak megfelelő csúszóreteszeket (regulae) maga felé húzta, ezáltal szabaddá téve a levegő útját az adott sípokhoz. A könnyű mozgathatóság és a levegőveszteség elkerülése érdekében beolajozott csúszóreteszeket szaruból vagy fémből készült rugók tolták vissza alaphelyzetbe. A sípsorok száma a ma ismert adatok alapján egy és nyolc közötti volt, soronként 13-18 darab bronzból vagy nádból készült síppal. A víziorgonát a Római Birodalomban elsősorban színházi előadások, cirkuszi játékok zenei kíséretéhez használták, kihasználva nagy hangerejét. A császárság korától kezdve házi hangszerként is elterjedt. Később, a 4. század során Bizáncban a vízpumpálás helyett a később egyeduralkodóvá vált fújtatós megoldásra kezdtek áttérni, ennek ellenére a hangszer neve még a korai középkorban is hidraulisz maradt. (hu)
- A víziorgona vagy hidraulisz (görög ύδωρ 'víz' és αύλός 'aulosz' szóból; még latin organum hydraulicum) az orgona ókori előfutára. Sípsorait mechanikus fújtatóval létrehozott, a víz hidrosztatikus nyomásával állandósított szélnyomás szólaltatta meg. Az aerofon hangszerek családjába tartozik, minden bizonnyal a legkorábbi hangszer, amelyen billentyűzet segítségével lehetett játszani. A hellénizmus korában, a hagyomány szerint a Kr. e. 3. század második felében Alexandriában találta fel Ktészibiosz. Az ókori leírások (Hérón: Pneumatica, Vitruvius: De architectura) szerint dugattyús fújtató segítségével egy víz alá rögzített tartályból, a szélharangból (latinul pnigeus) kiszorított víz nyomása szolgáltatta a sípok megfúvásához szükséges állandó légnyomást, szelet. Billentyűzete eltért a ma megszokottól, az egyes hangokat a játékos úgy szólaltatta meg, hogy az azoknak megfelelő csúszóreteszeket (regulae) maga felé húzta, ezáltal szabaddá téve a levegő útját az adott sípokhoz. A könnyű mozgathatóság és a levegőveszteség elkerülése érdekében beolajozott csúszóreteszeket szaruból vagy fémből készült rugók tolták vissza alaphelyzetbe. A sípsorok száma a ma ismert adatok alapján egy és nyolc közötti volt, soronként 13-18 darab bronzból vagy nádból készült síppal. A víziorgonát a Római Birodalomban elsősorban színházi előadások, cirkuszi játékok zenei kíséretéhez használták, kihasználva nagy hangerejét. A császárság korától kezdve házi hangszerként is elterjedt. Később, a 4. század során Bizáncban a vízpumpálás helyett a később egyeduralkodóvá vált fújtatós megoldásra kezdtek áttérni, ennek ellenére a hangszer neve még a korai középkorban is hidraulisz maradt. (hu)
|
