| dbo:abstract
|
- Xenotranszplantáció, sejtek, szövetek, szervek átültetése egy másik faj szervezetébe. A donor bármely olyan élőlény lehet, melynek sejtjei, szövetei, szervei alkalmasak ugyanazt a feladatot ellátni a recipiens szervezetében, melyet a szervezetében elláttak. Az első kísérleteket sertés donorokkal végeztek, az 1960-as években inkább kevesebb, mint több sikerrel. Napjaink ez irányú kutatásainak donorja is a sertés, noha jelenleg nincs olyan ország a Földön, ahol ne lenne életben tiltó törvény. A xenotranszplantációhoz fűzött néhai nagy remények érthetők, hisz az új szívre, vesére, májra várók pusztán egy töredéke jut hozzá az életmentő szervhez, ám a xenotranszplantáció „kimeríthetetlen” szervforrást biztosíthatna. A fő probléma ugyanaz, mint a humán-humán transzplantáció esetében, a recipiens immunválasza, a kilökődés. A transzplantált sejtek, szövetek, szervek sejtfelszíni azonosítói (markerek) a recipiens immunrendszere számára ellenséget jelentenek, azonnali támadásba kezdenek. Az egyetlen ma ismert mód ennek elkerülésére, az immunszupresszió, a recipiens immunrendszerének gyógyszeres elnyomása, ami azonban védtelenné teszi a beteget a környezeti, egyébként jelentéktelen bakteriális fertőzésekkel szemben is. A legújabb módszerei azonban felvetik a sertés donor szerveinek a humán recipiens számára való „elfogadhatóságot”, a kilökődés elkerülését. Ez a xenotranszplantáció új perspektívája az új évezred elején, ám a gyakorlati alkalmazás még jó néhány évtizedet várathat magára. A xenotranszplantáció sok visszássága közül az egyik legjelentősebb – az etikai problémákon túl – a donor szerv potenciális fertőzőképessége. A nemzedékeken keresztül teljesen steril körülmények között kell tartani, az anyaállatból császármetszéssel távolítják el kicsinyeit, majd a megfelelő életkor eléréséig a legszigorúbb higéniai előírások szerint kell élniük, a külvilágtól teljesen elzárva, egy e célra kialakított laboratóriumban. A tudomány jelen állása szerint, veszélyei miatt nem alkalmazott eljárás. (hu)
- Xenotranszplantáció, sejtek, szövetek, szervek átültetése egy másik faj szervezetébe. A donor bármely olyan élőlény lehet, melynek sejtjei, szövetei, szervei alkalmasak ugyanazt a feladatot ellátni a recipiens szervezetében, melyet a szervezetében elláttak. Az első kísérleteket sertés donorokkal végeztek, az 1960-as években inkább kevesebb, mint több sikerrel. Napjaink ez irányú kutatásainak donorja is a sertés, noha jelenleg nincs olyan ország a Földön, ahol ne lenne életben tiltó törvény. A xenotranszplantációhoz fűzött néhai nagy remények érthetők, hisz az új szívre, vesére, májra várók pusztán egy töredéke jut hozzá az életmentő szervhez, ám a xenotranszplantáció „kimeríthetetlen” szervforrást biztosíthatna. A fő probléma ugyanaz, mint a humán-humán transzplantáció esetében, a recipiens immunválasza, a kilökődés. A transzplantált sejtek, szövetek, szervek sejtfelszíni azonosítói (markerek) a recipiens immunrendszere számára ellenséget jelentenek, azonnali támadásba kezdenek. Az egyetlen ma ismert mód ennek elkerülésére, az immunszupresszió, a recipiens immunrendszerének gyógyszeres elnyomása, ami azonban védtelenné teszi a beteget a környezeti, egyébként jelentéktelen bakteriális fertőzésekkel szemben is. A legújabb módszerei azonban felvetik a sertés donor szerveinek a humán recipiens számára való „elfogadhatóságot”, a kilökődés elkerülését. Ez a xenotranszplantáció új perspektívája az új évezred elején, ám a gyakorlati alkalmazás még jó néhány évtizedet várathat magára. A xenotranszplantáció sok visszássága közül az egyik legjelentősebb – az etikai problémákon túl – a donor szerv potenciális fertőzőképessége. A nemzedékeken keresztül teljesen steril körülmények között kell tartani, az anyaállatból császármetszéssel távolítják el kicsinyeit, majd a megfelelő életkor eléréséig a legszigorúbb higéniai előírások szerint kell élniük, a külvilágtól teljesen elzárva, egy e célra kialakított laboratóriumban. A tudomány jelen állása szerint, veszélyei miatt nem alkalmazott eljárás. (hu)
|
