| dbo:abstract
|
- A zsebcsatahajó annak a hajóosztálynak a brit eredetű „beceneve”, melyet Németország a versailles-i békeszerződés korlátozásai alatt épített. Német besorolásuk Panzerschiff (páncélos hajó – a szerény vértezete ellenére), hivatalos nevük: Deutschland osztály. Valójában ezek nem csatahajók, hanem az átlagosnál erősebb főfegyverzetű, nagyobb hatósugarú, de viszonylag gyenge páncélzatú és lassú nehézcirkálók voltak, elsődleges feladatuk egy tengeri háborúban az ellenség kereskedelmi hajózásának támadása és zavarása. 1931 és 1934 között három hajóegységet bocsátottak vízre ebben az osztályban:
* Lützow (eredetileg Deutschland)
* Admiral Scheer
* Admiral Graf Spee A szerződés értelmében Németországnak tilos volt 10 000 tonnánál nagyobb , illetve 280 mm-nél nagyobb űrméretű ágyúkkal felszerelt hadihajókat építenie. Összehasonlításképpen az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán által 1922-ben aláírt az említett országoknak 35 000 tonna maximális vízkiszorítást és 406 mm-es űrméretet írt elő. A flottafejlesztésekért felelős Erich Raeder flottatengernagy vezetésével Németország igyekezett olyan hadihajókat építeni, melyek képesek elsüllyeszteni az Atlanti-óceánon közlekedő brit és francia kereskedelmi hajókat, valamint az azokat kísérő kisebb hajóegységeket, de sebességüknél fogva el tudnak menekülni minden olyan ütközetből, melyben ágyúik méretéből adódóan hátrányba kerülnének. Így sikerrel felvehették a harcot az ellenséges könnyű- és nehézcirkálókkal, melyeknél tűzerejük nagyobb volt, és elkerülhették a harcot az ellenséges csatahajókkal, melyeknél gyorsabbak voltak. Kivételt csak három brit és két francia csatacirkáló képzett, amelyek mind tűzerőben, mind páncélzatban, mind sebességben messze felülmúlták őket. Ezek a tulajdonságok esélyt adtak nekik más haditengerészetek nehézcirkálói ellen, melyeknek bár vízkiszorítása a német hajókéval nagyjából azonos volt, 203 mm-es űrméretű ágyúik hatótávolsága és tűzereje a német 280 mm-es ágyúkkal szemben alulmaradt. Megjegyzendő azonban, hogy a német zsebcsatahajóknak a nehézcirkálókhoz hasonló páncélzata volt (egyes nehézcirkálóknál még gyengébb is), ami semmiféle védelmet nem nyújtott a 203 mm-es gránátok ellen. Hogy a hajók tömegét – az egyezmény korlátozásai miatt – csökkentsék, egyes részeken alumíniumot használtak és technikai újdonságként a hajótest teljes egészén alkalmaztak, amely tovább könnyítette a hajókat, a lemezkapcsolatokat pedig erősítette, az addig elterjedt szegecseléshez képest. Egy másik újítás a nehézhajókon először alkalmazott dízelmotorral történő meghajtás volt. A Japán Császári Haditengerészet szintén alakított ki gyorscsatahajókat. Az eredetileg az 1910-es évek első felében épített négy hajóegységét – Kongó, Hiei, Haruna, Kirisima – átépítették az 1929–1931 között, azonban a 30-as évek végi modernizálásuk után is elavultak maradtak kortársaikhoz jó sebességük ellenére, gyenge főfegyverzetük és vékony páncélzatuk miatt. (hu)
- A zsebcsatahajó annak a hajóosztálynak a brit eredetű „beceneve”, melyet Németország a versailles-i békeszerződés korlátozásai alatt épített. Német besorolásuk Panzerschiff (páncélos hajó – a szerény vértezete ellenére), hivatalos nevük: Deutschland osztály. Valójában ezek nem csatahajók, hanem az átlagosnál erősebb főfegyverzetű, nagyobb hatósugarú, de viszonylag gyenge páncélzatú és lassú nehézcirkálók voltak, elsődleges feladatuk egy tengeri háborúban az ellenség kereskedelmi hajózásának támadása és zavarása. 1931 és 1934 között három hajóegységet bocsátottak vízre ebben az osztályban:
* Lützow (eredetileg Deutschland)
* Admiral Scheer
* Admiral Graf Spee A szerződés értelmében Németországnak tilos volt 10 000 tonnánál nagyobb , illetve 280 mm-nél nagyobb űrméretű ágyúkkal felszerelt hadihajókat építenie. Összehasonlításképpen az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Japán által 1922-ben aláírt az említett országoknak 35 000 tonna maximális vízkiszorítást és 406 mm-es űrméretet írt elő. A flottafejlesztésekért felelős Erich Raeder flottatengernagy vezetésével Németország igyekezett olyan hadihajókat építeni, melyek képesek elsüllyeszteni az Atlanti-óceánon közlekedő brit és francia kereskedelmi hajókat, valamint az azokat kísérő kisebb hajóegységeket, de sebességüknél fogva el tudnak menekülni minden olyan ütközetből, melyben ágyúik méretéből adódóan hátrányba kerülnének. Így sikerrel felvehették a harcot az ellenséges könnyű- és nehézcirkálókkal, melyeknél tűzerejük nagyobb volt, és elkerülhették a harcot az ellenséges csatahajókkal, melyeknél gyorsabbak voltak. Kivételt csak három brit és két francia csatacirkáló képzett, amelyek mind tűzerőben, mind páncélzatban, mind sebességben messze felülmúlták őket. Ezek a tulajdonságok esélyt adtak nekik más haditengerészetek nehézcirkálói ellen, melyeknek bár vízkiszorítása a német hajókéval nagyjából azonos volt, 203 mm-es űrméretű ágyúik hatótávolsága és tűzereje a német 280 mm-es ágyúkkal szemben alulmaradt. Megjegyzendő azonban, hogy a német zsebcsatahajóknak a nehézcirkálókhoz hasonló páncélzata volt (egyes nehézcirkálóknál még gyengébb is), ami semmiféle védelmet nem nyújtott a 203 mm-es gránátok ellen. Hogy a hajók tömegét – az egyezmény korlátozásai miatt – csökkentsék, egyes részeken alumíniumot használtak és technikai újdonságként a hajótest teljes egészén alkalmaztak, amely tovább könnyítette a hajókat, a lemezkapcsolatokat pedig erősítette, az addig elterjedt szegecseléshez képest. Egy másik újítás a nehézhajókon először alkalmazott dízelmotorral történő meghajtás volt. A Japán Császári Haditengerészet szintén alakított ki gyorscsatahajókat. Az eredetileg az 1910-es évek első felében épített négy hajóegységét – Kongó, Hiei, Haruna, Kirisima – átépítették az 1929–1931 között, azonban a 30-as évek végi modernizálásuk után is elavultak maradtak kortársaikhoz jó sebességük ellenére, gyenge főfegyverzetük és vékony páncélzatuk miatt. (hu)
|
