| dbo:abstract
|
- Az ófelnémet vagy második germán hangeltolódás (Zweite Lautverschiebung) egy hangtani változás, amely feltehetőleg a 3. és 9. század között ment végbe a német nyelvterület déli részén, tehát lezárult még a legkorábbi német nyelvemlékek megszületése előtt, és amelynek során létrejött az ófelnémet nyelv, a mai déli német nyelvjárások és az irodalmi német nyelv közös elődje. Az első germán hangeltolódás valamennyi germán nyelvet elkülöníti a többi indoeurópai nyelvtől, a második germán hangeltolódás pedig a német nyelvet különíti el a többi germán nyelvtől. A német nyelvjárások aszerint osztályozhatók, hogy milyen mértékben vettek részt a második germán hangeltolódásban. A Berlin és Köln közötti képzeletbeli vonaltól (az ún. Benrath-vonaltól) északra alnémet, délre felnémet dialektusokat beszélnek. A felnémet nyelvjárások tovább oszthatók felső és középnémetre a Speyer-vonal mentén. Megjegyezzük, hogy az „al” és „fel” jelzők természetesen nem minősítések, hanem a földrajzi elhelyezkedésre utalnak: a felnémet beszélői a déli hegyvidéki (felső) területeken élnek, míg az alnémet beszélők az északi tengerparti (alsó) vidéken. A német irodalmi nyelv, amit az iskolában tanulunk, a felnémet nyelvjárásokon alapul, így jobbára jelentkeznek benne a hangeltolódás eredményei. Felnémet nyelvet beszélnek a magyarországi, ún. dunai svábok és az erdélyi szászok egy része is. Hangtani tekintetben az alnémet dialektusok közé tartozik a holland nyelv. Az alnémet és felnémet szókincs nagyrészt azonos, a hangeltolódás miatt a szavak hangalakja gyakran mégis annyira különbözik, hogy a nyelvjárások a másik beszélői számára sem érthetőek. A felnémet nyelv újkori dominanciája miatt az alnémet beszélők mind értik a (felnémet) köznyelvet, a felnémetek viszont nemigen értik az alnémetek mondandóját. Ezért, ha egy német nyelvű tévében nyelvjárási beszélőt szólaltatnak meg, gyakran feliratozzák a szavait. (hu)
- Az ófelnémet vagy második germán hangeltolódás (Zweite Lautverschiebung) egy hangtani változás, amely feltehetőleg a 3. és 9. század között ment végbe a német nyelvterület déli részén, tehát lezárult még a legkorábbi német nyelvemlékek megszületése előtt, és amelynek során létrejött az ófelnémet nyelv, a mai déli német nyelvjárások és az irodalmi német nyelv közös elődje. Az első germán hangeltolódás valamennyi germán nyelvet elkülöníti a többi indoeurópai nyelvtől, a második germán hangeltolódás pedig a német nyelvet különíti el a többi germán nyelvtől. A német nyelvjárások aszerint osztályozhatók, hogy milyen mértékben vettek részt a második germán hangeltolódásban. A Berlin és Köln közötti képzeletbeli vonaltól (az ún. Benrath-vonaltól) északra alnémet, délre felnémet dialektusokat beszélnek. A felnémet nyelvjárások tovább oszthatók felső és középnémetre a Speyer-vonal mentén. Megjegyezzük, hogy az „al” és „fel” jelzők természetesen nem minősítések, hanem a földrajzi elhelyezkedésre utalnak: a felnémet beszélői a déli hegyvidéki (felső) területeken élnek, míg az alnémet beszélők az északi tengerparti (alsó) vidéken. A német irodalmi nyelv, amit az iskolában tanulunk, a felnémet nyelvjárásokon alapul, így jobbára jelentkeznek benne a hangeltolódás eredményei. Felnémet nyelvet beszélnek a magyarországi, ún. dunai svábok és az erdélyi szászok egy része is. Hangtani tekintetben az alnémet dialektusok közé tartozik a holland nyelv. Az alnémet és felnémet szókincs nagyrészt azonos, a hangeltolódás miatt a szavak hangalakja gyakran mégis annyira különbözik, hogy a nyelvjárások a másik beszélői számára sem érthetőek. A felnémet nyelv újkori dominanciája miatt az alnémet beszélők mind értik a (felnémet) köznyelvet, a felnémetek viszont nemigen értik az alnémetek mondandóját. Ezért, ha egy német nyelvű tévében nyelvjárási beszélőt szólaltatnak meg, gyakran feliratozzák a szavait. (hu)
|
