| dbo:abstract
|
- Az újplatonizmus vagy neoplatonizmus (kb. 250 – kb. 550) az antikvitás utolsó nagy szellemi áramlata, melynek célja többek között, hogy egy olyan mindent magába foglaló filozófiai rendszert alkosson meg, amely kielégíti az ember minden szellemi igényét: átfogó és logikailag koherens képet ad a világról és az ember benne elfoglalt helyéről. A rendszer egyfajta előzményének tekinthető a középső platonizmus, mindenekelőtt Numeniosz. Az „újplatonizmus” szó modern terminus, azok, akikre ezt ma alkalmazzuk egyszerűen csak platonikusoknak nevezték magukat. Tanításuk célja bölcseleti és vallásos újjászületés egy időben, ami legtisztábban Plótinosz műveiben jelentkezett. Az ő tana feltétlen idealizmus, ami szerint csakis az ideális világnak van igazi létezése. Mindennek központja az Istenség, először mint az Egy, a Legfőbb Jó, másodszor mint Szellem, mely önnönmagát mint ideális világot gondolja, harmadszor mint Lélek, mely az Isteni Értelem ideái szerint alakít egyedi tárgyakat az anyagban. Minden ami érzéki, a tiszta szelleminél alacsonyabb rendű. Az extázis az, melyben a külső világtól elszakadt Én az Istennel egynek tudja magát, és meglátja az Istent. Az Istenség látása a legfőbb cél, melynek elérésére tiszta élet, folytonos öntökéletesítés, valamint az ős-jónak benső tisztelete képesítik az embert. Némely gnosztikus irányzatokkal ellentétben az újplatonikusok nem tanították, hogy az anyagi világ gonosz volna, ugyanis a materiális kozmosz is részesül a szellemi világ szépségéből és ragyogásából, mintegy visszatükrözi azt. Valamilyen módon minden Istenben van, érintkezik, kapcsolatban áll azzal (panenteizmus). Viszont nem az érzéki világ az ember eredendő lényege. Emellett a újplatonikus tanok szerint a szellemi világ nem egyfajta felsőbb, anyagi világon túli létszféra és nem is az ember történelemben elveszített ősállapota, hanem az én legbensőbb, a látszatokon túli magja, melyhez folytonosan kapcsolódik. Erre az ember az extázisban mintegy ráébred. Az isteni szféra szintjeit Plótinosz analógnak tartja az emberi Én benső rétegeivel. Az irányzat saját tanait végső soron szavakkal leírhatatlannak tartotta, ezért gyakran folyamodik szimbólumokhoz, költői képekhez. A rendszer alapítójának Ammóniosz Szakkasz (bár az ő tanításairól nem tudunk semmit) tekinthető (Kr. u. 175–250), akinek a nyomdokain három bölcseleti iskola támadt:
* az alexandriai-római, ennek feje maga Ammóniosz, főbb hivei: Longinosz, Órigenész, Plótinosz és ennek tanítványa Porphüriosz;
* a szíriai-kisázsiai-pergamoni, amelynek alapítója Iamblikhosz, főbb tagjai pedig Szópatrosz, Ephesusi Maximus, , , Szalusztiosz, és Iulianus római császár;
* az athéni, amelynek alapítója Plutarkhosz, főbb utódai pedig az iskola élén Szürianosz, Proklosz, és Damaszkiosz. A középkor hajnalán működő Boethiust is az iskolához sorolják. Az újplatonizmus eszméinek utóvirágzása a 15. századi Itáliában kezdődött, kiváló embere Marsilio Ficino volt. A reneszánsz műveltséggel terjedt el egész Európában a 16. században. (hu)
- Az újplatonizmus vagy neoplatonizmus (kb. 250 – kb. 550) az antikvitás utolsó nagy szellemi áramlata, melynek célja többek között, hogy egy olyan mindent magába foglaló filozófiai rendszert alkosson meg, amely kielégíti az ember minden szellemi igényét: átfogó és logikailag koherens képet ad a világról és az ember benne elfoglalt helyéről. A rendszer egyfajta előzményének tekinthető a középső platonizmus, mindenekelőtt Numeniosz. Az „újplatonizmus” szó modern terminus, azok, akikre ezt ma alkalmazzuk egyszerűen csak platonikusoknak nevezték magukat. Tanításuk célja bölcseleti és vallásos újjászületés egy időben, ami legtisztábban Plótinosz műveiben jelentkezett. Az ő tana feltétlen idealizmus, ami szerint csakis az ideális világnak van igazi létezése. Mindennek központja az Istenség, először mint az Egy, a Legfőbb Jó, másodszor mint Szellem, mely önnönmagát mint ideális világot gondolja, harmadszor mint Lélek, mely az Isteni Értelem ideái szerint alakít egyedi tárgyakat az anyagban. Minden ami érzéki, a tiszta szelleminél alacsonyabb rendű. Az extázis az, melyben a külső világtól elszakadt Én az Istennel egynek tudja magát, és meglátja az Istent. Az Istenség látása a legfőbb cél, melynek elérésére tiszta élet, folytonos öntökéletesítés, valamint az ős-jónak benső tisztelete képesítik az embert. Némely gnosztikus irányzatokkal ellentétben az újplatonikusok nem tanították, hogy az anyagi világ gonosz volna, ugyanis a materiális kozmosz is részesül a szellemi világ szépségéből és ragyogásából, mintegy visszatükrözi azt. Valamilyen módon minden Istenben van, érintkezik, kapcsolatban áll azzal (panenteizmus). Viszont nem az érzéki világ az ember eredendő lényege. Emellett a újplatonikus tanok szerint a szellemi világ nem egyfajta felsőbb, anyagi világon túli létszféra és nem is az ember történelemben elveszített ősállapota, hanem az én legbensőbb, a látszatokon túli magja, melyhez folytonosan kapcsolódik. Erre az ember az extázisban mintegy ráébred. Az isteni szféra szintjeit Plótinosz analógnak tartja az emberi Én benső rétegeivel. Az irányzat saját tanait végső soron szavakkal leírhatatlannak tartotta, ezért gyakran folyamodik szimbólumokhoz, költői képekhez. A rendszer alapítójának Ammóniosz Szakkasz (bár az ő tanításairól nem tudunk semmit) tekinthető (Kr. u. 175–250), akinek a nyomdokain három bölcseleti iskola támadt:
* az alexandriai-római, ennek feje maga Ammóniosz, főbb hivei: Longinosz, Órigenész, Plótinosz és ennek tanítványa Porphüriosz;
* a szíriai-kisázsiai-pergamoni, amelynek alapítója Iamblikhosz, főbb tagjai pedig Szópatrosz, Ephesusi Maximus, , , Szalusztiosz, és Iulianus római császár;
* az athéni, amelynek alapítója Plutarkhosz, főbb utódai pedig az iskola élén Szürianosz, Proklosz, és Damaszkiosz. A középkor hajnalán működő Boethiust is az iskolához sorolják. Az újplatonizmus eszméinek utóvirágzása a 15. századi Itáliában kezdődött, kiváló embere Marsilio Ficino volt. A reneszánsz műveltséggel terjedt el egész Európában a 16. században. (hu)
|
