| dbo:abstract
|
- Az Apollo–7 az Apollo-program első sikeres emberes repülése volt. A repülés célja ismét annak igazolása volt, hogy a NASA által felállított koncepció – azaz, hogy két különálló űrhajóval repülnek, egyikkel a Holdhoz és a hazavezető utat megtéve, a másikkal le- és felszállva az égitesten – hardver oldalról működőképes-e, azaz az Apollo–1 tüze után beigazolni, hogy az Apollo űrhajó konstrukciója alkalmas az űrrepülésre és a későbbi repüléseken a Hold elérésére. Ennek érdekében az űrhajót részlegesen újratervezték és a szükséges helyeken átépítették. A repülés idejére megszüntették az eredetileg folytatott kétlépcsős fejlesztést, és a berepülésre már a kész, teljes értékű holdűrhajó került. A koncepció más tekintetben nem változott, a felbocsátáshoz ismét csak a kisebbik Saturn rakétát, a Saturn IB-t választották ki, és az űrhajó ugyanonnan, a 34-es indítóállásból startolt, ahonnan az Apollo–1 startolt volna, illetve ahol az katasztrófát szenvedett. A repülésre Deke Slayton, a személyzeti ügyekért felelős NASA-igazgató visszatért egy korábbi jelöléséhez. Már az Apollo–1 idején megnevezte az első és a második – lényegében teljesen azonos – Apollo-repülés legénységét. Az egyik legénysége lett volna a Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee trió, a másiké pedig Wally Schirra parancsnok, Donn Eisele, a parancsnoki egység pilótája és Walt Cunningham holdkomppilóta. Az utóbbi legénység repülését később a NASA törölte, őket magukat pedig kinevezték az Apollo–1 tartalék legénységévé. Amikor az Apollo–1 balesete megtörtént, a legénységi jelöléseket teljesen törölték. Az Apollo–7 tervezésekor ez a séma lépett elő ismét, és az egykori tartalékok léptek a szerencsétlenül járt legénység helyébe, igaz, más űrhajóval és más sorszámmal. A tartalék legénység ezúttal Tom Stafford parancsnokból, John Young parancsnoki pilótából és Gene Cernan holdkomppilótából állt fel. A repülés 1968. október 11-én 15:02:45-kor (20:02:45 UTC) startolt el Floridából, majd egy 11 napos programot mutatott be a személyzet. Első feladatként leváltak az S-IVB rakétafokozatról, majd ismét randevúztak vele, imitálva – az ezúttal a rakétába be nem épített – holdkomppal való összekapcsolódást. A művelet kulcsfontosságú volt a későbbi repülések tekintetében, és teljes sikert hozott. Később az űrhajó SPS főhajtóművének tesztindításait végezték el – amely szintén alapvető fontosságú volt a Hold körüli pályára állásoknál és az onnan való hazatérésnél –, szintén teljes sikerrel. Emellett számos megfigyelést, kísérletet végeztek el. A repülés mégis arról lett emlékezetes, hogy a legénység és az irányítás között sokszor támadt feszültség és ebből adódó vita. Ez némileg írható annak számlájára is, hogy a legénységen egy kisebb betegség sörpört végig, míg fenn voltak, és ebből fakadóan érzékenyebbek voltak. Mégis hatalmas viták törtek ki arról, hogy legyen-e a legénység szerint felesleges és a többi feladat rovására menő tévéadás, vagy a leszálláskor viseljenek-e sisakot. A viták hatására később a NASA úgy döntött, hogy Eisele és Cunningham nem repülhet többé űrhajón (míg Schirra maga jelentette be a repülést megelőzően, hogy már nem vállal több felszállást és nyugalomba vonul). A repülés 10 nap 20 óra 9 perc és 3 másodperc repülés után 1968. október 22-én ért véget, amikor az űrhajó az Atlanti-óceánon Bermuda térségében szállt vízre, ahol a repülőgép-hordozó várta, hogy kiemelje. (hu)
- Az Apollo–7 az Apollo-program első sikeres emberes repülése volt. A repülés célja ismét annak igazolása volt, hogy a NASA által felállított koncepció – azaz, hogy két különálló űrhajóval repülnek, egyikkel a Holdhoz és a hazavezető utat megtéve, a másikkal le- és felszállva az égitesten – hardver oldalról működőképes-e, azaz az Apollo–1 tüze után beigazolni, hogy az Apollo űrhajó konstrukciója alkalmas az űrrepülésre és a későbbi repüléseken a Hold elérésére. Ennek érdekében az űrhajót részlegesen újratervezték és a szükséges helyeken átépítették. A repülés idejére megszüntették az eredetileg folytatott kétlépcsős fejlesztést, és a berepülésre már a kész, teljes értékű holdűrhajó került. A koncepció más tekintetben nem változott, a felbocsátáshoz ismét csak a kisebbik Saturn rakétát, a Saturn IB-t választották ki, és az űrhajó ugyanonnan, a 34-es indítóállásból startolt, ahonnan az Apollo–1 startolt volna, illetve ahol az katasztrófát szenvedett. A repülésre Deke Slayton, a személyzeti ügyekért felelős NASA-igazgató visszatért egy korábbi jelöléséhez. Már az Apollo–1 idején megnevezte az első és a második – lényegében teljesen azonos – Apollo-repülés legénységét. Az egyik legénysége lett volna a Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee trió, a másiké pedig Wally Schirra parancsnok, Donn Eisele, a parancsnoki egység pilótája és Walt Cunningham holdkomppilóta. Az utóbbi legénység repülését később a NASA törölte, őket magukat pedig kinevezték az Apollo–1 tartalék legénységévé. Amikor az Apollo–1 balesete megtörtént, a legénységi jelöléseket teljesen törölték. Az Apollo–7 tervezésekor ez a séma lépett elő ismét, és az egykori tartalékok léptek a szerencsétlenül járt legénység helyébe, igaz, más űrhajóval és más sorszámmal. A tartalék legénység ezúttal Tom Stafford parancsnokból, John Young parancsnoki pilótából és Gene Cernan holdkomppilótából állt fel. A repülés 1968. október 11-én 15:02:45-kor (20:02:45 UTC) startolt el Floridából, majd egy 11 napos programot mutatott be a személyzet. Első feladatként leváltak az S-IVB rakétafokozatról, majd ismét randevúztak vele, imitálva – az ezúttal a rakétába be nem épített – holdkomppal való összekapcsolódást. A művelet kulcsfontosságú volt a későbbi repülések tekintetében, és teljes sikert hozott. Később az űrhajó SPS főhajtóművének tesztindításait végezték el – amely szintén alapvető fontosságú volt a Hold körüli pályára állásoknál és az onnan való hazatérésnél –, szintén teljes sikerrel. Emellett számos megfigyelést, kísérletet végeztek el. A repülés mégis arról lett emlékezetes, hogy a legénység és az irányítás között sokszor támadt feszültség és ebből adódó vita. Ez némileg írható annak számlájára is, hogy a legénységen egy kisebb betegség sörpört végig, míg fenn voltak, és ebből fakadóan érzékenyebbek voltak. Mégis hatalmas viták törtek ki arról, hogy legyen-e a legénység szerint felesleges és a többi feladat rovására menő tévéadás, vagy a leszálláskor viseljenek-e sisakot. A viták hatására később a NASA úgy döntött, hogy Eisele és Cunningham nem repülhet többé űrhajón (míg Schirra maga jelentette be a repülést megelőzően, hogy már nem vállal több felszállást és nyugalomba vonul). A repülés 10 nap 20 óra 9 perc és 3 másodperc repülés után 1968. október 22-én ért véget, amikor az űrhajó az Atlanti-óceánon Bermuda térségében szállt vízre, ahol a repülőgép-hordozó várta, hogy kiemelje. (hu)
|
