| dbo:abstract
|
- Az Apollo–9 (NASA kódja szerint: AS-504) az amerikai Apollo-program harmadik emberes űrrepülése volt, és a Saturn V óriásrakéta második indítása emberekkel a fedélzetén. A repülés fő célja a holdkomp személyzetes űrrepülésének kipróbálása volt, míg másodlagos célt jelentett a holdsétákra kifejlesztett űrruha és létfenntartó rendszer (PLSS – Portable Life Support System – Hordozható Életfenntartó Rendszer) kipróbálása, valamint a parancsnoki űrhajó, elsősorban annak SPS hajtóművének további tesztelése. Az Apollo-programban a végrehajtás módját tekintve végül az ún. LOR koncepció mellett döntött a NASA, amelynek lényege két különálló űrhajó indítása volt, amelyek egyikének csak annyi feladata volt, hogy leszálljon a Holdon, majd felszálljon onnan. Ez megoldott minden korábbi méret és súlyproblémát, ám leszállás kulcsa egy minden előzményt nélkülöző űrhajó, a holdkomp lett. Hosszas – hét éves fejlesztési folyamat – végén elkészült egy kipróbálható prototípus a Grumman Aircraft műhelyében és az Apollo–9 feladata ennek teljes körű berepülése lett. Ennél a kísérletnél alkalmazták először a teljes űrhajósrendszert: parancsnoki kabint, műszaki egységet és a holdkompot, valamint a Saturn V óriásrakétát, igaz csak Föld körüli pályán. A repüléshez Deke Slayton, a NASA repülőszemélyzetekért felelős igazgatója Jim McDivitt parancsnokot, Dave Scott parancsnoki egység pilótát és Rusty Schweickart holdkomp pilótát jelölte meg legénységként, azonban ez sem volt ilyen egyértelmű, magától értetődő folyamat. A NASA eredeti terveiben az Apollo–8 volt a holdkomp emberrel való berepülésének kijelölt küldetése, amelyre a McDivitt-Schweickart-Scott trió volt a kijelölt személyzet, ám a CIA sugallatára az Apollo–8 repülést teljesen áttervezték, mivel a Szovjetunió is 1968 decemberére akarta megpróbálni a maga holdrepülését. Elvben élt az a Slayton által felállított alapelv, hogy minden legénységnek tudnia kellett repülnie bármilyen feladatot, így a McDivitt legénység elő is lépett az első holdutazás esélyesévé, azonban a parancsnok lényegében visszautasította a lehetőséget, amikor Slayton felajánlotta neki(k) azt. Tette ezt arra való hivatkozással, hogy mint a NASA gyártóhelyekre kijelölt és kiküldött legénysége, annyi munkájuk feküdt már a holdkomp fejlesztésében, hogy egyrészt nekik volt a legnagyobb tudásuk ebben a témában, másrészt ők is ezt a feladatot favorizálták szemben egy egyébként történelmi út lehetőségével. Így McDivitték egy repülést elcsúsztatva az Apollo–9-re kaptak jelölést. A repülés 1969. március 3-án 11:00:00-kor (16:00:00 UTC) startolt el Floridából, hogy kb. 10 nap alatt kipróbálják a holdkompot. A start tökéletes volt (némi pogo oszcilláció azért fellépett a Saturn V emelkedése közben), majd a program során először hajtották végre az űrhajósok életben a „” nevű manővert, vagyis váltak le a rakétafokozatról, fordították vissza az űrhajóval, hogy összekapcsolódjanak a fokozatban ülő holdkomppal és húzzák ki azt a tartórekeszéből. Ezt követően különböző konfigurációban hajtómű manőverek következtek, előbb a parancsnoki űrhajó SPS hajtóművével, aztán a holdkomp leszálló hajtóművével. Ezt követően a parancsnok és a holdkomp pilóta átköltöztek a holdkompba, ám Schweickartot elfogta az űrbeli mozgásbetegség, amely nála többszöri hányásban nyilvánult meg. Emiatt kissé át kellett alakítani a programot. Újabb újdonságként következhetett az űrruha és a hátizsákba épített PLSS kipróbálás, ehhez páros űrsétát hajtottak végre, a holdkomp pilóta a holdkompból, a parancsnoki pilóta a parancsnoki egységből emelkedett ki az űrbe, bár az eredetileg tervezett egyik űrhajóból a másikba való külső átszállást nem hajtották végre. Végül következhetett a fő célkitűzés, a holdkomp önálló berepülése. Ehhez előbb szétváltak az űrhajók, majd a leszállófokozat hajtóművével végeztek pályakorrekciókat, végül 185 kilométerre eltávolodva egymástól. Ezt követően leválasztották a holdkomp leszállófokozatát és a felszállófokozat hajtóművével végeztek ismét pályakorrekciókat, amellyel a két űrhajó újra megközelítette egymást, végül újra össze is dokkoltak. Ezzel a holdkomp próbái sikeresen le is zajlottak. Végül 10 nap 1 óra és 1 perc repülés után az Apollo–9 sikeres programot teljesítve leszállt az Atlanti-óceánra Puerto Rico közelében, ahol az hadihajó várta. (hu)
- Az Apollo–9 (NASA kódja szerint: AS-504) az amerikai Apollo-program harmadik emberes űrrepülése volt, és a Saturn V óriásrakéta második indítása emberekkel a fedélzetén. A repülés fő célja a holdkomp személyzetes űrrepülésének kipróbálása volt, míg másodlagos célt jelentett a holdsétákra kifejlesztett űrruha és létfenntartó rendszer (PLSS – Portable Life Support System – Hordozható Életfenntartó Rendszer) kipróbálása, valamint a parancsnoki űrhajó, elsősorban annak SPS hajtóművének további tesztelése. Az Apollo-programban a végrehajtás módját tekintve végül az ún. LOR koncepció mellett döntött a NASA, amelynek lényege két különálló űrhajó indítása volt, amelyek egyikének csak annyi feladata volt, hogy leszálljon a Holdon, majd felszálljon onnan. Ez megoldott minden korábbi méret és súlyproblémát, ám leszállás kulcsa egy minden előzményt nélkülöző űrhajó, a holdkomp lett. Hosszas – hét éves fejlesztési folyamat – végén elkészült egy kipróbálható prototípus a Grumman Aircraft műhelyében és az Apollo–9 feladata ennek teljes körű berepülése lett. Ennél a kísérletnél alkalmazták először a teljes űrhajósrendszert: parancsnoki kabint, műszaki egységet és a holdkompot, valamint a Saturn V óriásrakétát, igaz csak Föld körüli pályán. A repüléshez Deke Slayton, a NASA repülőszemélyzetekért felelős igazgatója Jim McDivitt parancsnokot, Dave Scott parancsnoki egység pilótát és Rusty Schweickart holdkomp pilótát jelölte meg legénységként, azonban ez sem volt ilyen egyértelmű, magától értetődő folyamat. A NASA eredeti terveiben az Apollo–8 volt a holdkomp emberrel való berepülésének kijelölt küldetése, amelyre a McDivitt-Schweickart-Scott trió volt a kijelölt személyzet, ám a CIA sugallatára az Apollo–8 repülést teljesen áttervezték, mivel a Szovjetunió is 1968 decemberére akarta megpróbálni a maga holdrepülését. Elvben élt az a Slayton által felállított alapelv, hogy minden legénységnek tudnia kellett repülnie bármilyen feladatot, így a McDivitt legénység elő is lépett az első holdutazás esélyesévé, azonban a parancsnok lényegében visszautasította a lehetőséget, amikor Slayton felajánlotta neki(k) azt. Tette ezt arra való hivatkozással, hogy mint a NASA gyártóhelyekre kijelölt és kiküldött legénysége, annyi munkájuk feküdt már a holdkomp fejlesztésében, hogy egyrészt nekik volt a legnagyobb tudásuk ebben a témában, másrészt ők is ezt a feladatot favorizálták szemben egy egyébként történelmi út lehetőségével. Így McDivitték egy repülést elcsúsztatva az Apollo–9-re kaptak jelölést. A repülés 1969. március 3-án 11:00:00-kor (16:00:00 UTC) startolt el Floridából, hogy kb. 10 nap alatt kipróbálják a holdkompot. A start tökéletes volt (némi pogo oszcilláció azért fellépett a Saturn V emelkedése közben), majd a program során először hajtották végre az űrhajósok életben a „” nevű manővert, vagyis váltak le a rakétafokozatról, fordították vissza az űrhajóval, hogy összekapcsolódjanak a fokozatban ülő holdkomppal és húzzák ki azt a tartórekeszéből. Ezt követően különböző konfigurációban hajtómű manőverek következtek, előbb a parancsnoki űrhajó SPS hajtóművével, aztán a holdkomp leszálló hajtóművével. Ezt követően a parancsnok és a holdkomp pilóta átköltöztek a holdkompba, ám Schweickartot elfogta az űrbeli mozgásbetegség, amely nála többszöri hányásban nyilvánult meg. Emiatt kissé át kellett alakítani a programot. Újabb újdonságként következhetett az űrruha és a hátizsákba épített PLSS kipróbálás, ehhez páros űrsétát hajtottak végre, a holdkomp pilóta a holdkompból, a parancsnoki pilóta a parancsnoki egységből emelkedett ki az űrbe, bár az eredetileg tervezett egyik űrhajóból a másikba való külső átszállást nem hajtották végre. Végül következhetett a fő célkitűzés, a holdkomp önálló berepülése. Ehhez előbb szétváltak az űrhajók, majd a leszállófokozat hajtóművével végeztek pályakorrekciókat, végül 185 kilométerre eltávolodva egymástól. Ezt követően leválasztották a holdkomp leszállófokozatát és a felszállófokozat hajtóművével végeztek ismét pályakorrekciókat, amellyel a két űrhajó újra megközelítette egymást, végül újra össze is dokkoltak. Ezzel a holdkomp próbái sikeresen le is zajlottak. Végül 10 nap 1 óra és 1 perc repülés után az Apollo–9 sikeres programot teljesítve leszállt az Atlanti-óceánra Puerto Rico közelében, ahol az hadihajó várta. (hu)
|
