| dbo:abstract
|
- Az Apollo–10 (NASA kódja szerint az AS-505) az Apollo-program negyedik emberes repülése volt, egyben a második, amely a Holdig repült. A repülés fő célja a Holdra szállás „jelmezes főpróbája” volt, az utolsó tesztrepülés, amely a Holdhoz való elrepülést, a holdkomp és az anyaűrhajó szétválasztását, az ereszkedést a holdfelszín felett mind-mind magában foglalta, lényegében egy Holdra szállás volt, tényleges leérkezés nélkül. A NASA 1967-ben fektette le azt a sémát, amely szerint lépésről-lépésre elérnek a Holdig és ebben szerepelt egy ilyen, az eszközrendszert minden ízében és teljes körűen kipróbáló teszt. Másrészt az űrszondás tesztrepülések – legfőképpen a Lunar Orbiter-program – révén a mérnökök tudomást szereztek róla, hogy a Hold gravitációs mezeje eltér a a Földétől, tömegkoncentrációk, ún. masconok vannak az égitest testében, amelyek befolyásolják a körülötte keringő űrhajók pályáját. Biztonságosan csak ennek a jelenségnek az ismeretében lehetett űrhajót küldeni egy holdi leszállásra. A repülésre Deke Slayton, a NASA személyzeti ügyekért felelős igazgatója Tom Stafford parancsnokot, John Young parancsnoki egység pilótát és Gene Cernan holdkomp pilótát jelölte meg legénységként, tartalékaik pedig Gordo Cooper tartalék parancsnok, Donn Eisele tartalék parancsnoki egység pilóta és Ed Mitchell tartalék holdkomp pilóta lettek. Ezzel a program visszatért az eredeti rotációhoz (Slayton a tartaléknak jelölnek, aztán kihagysz két repülést és Te következel a repülésre kijelölt legénységben szisztémát dolgozta ki), így az Apollo–7 tartalékai kerültek kinevezésre a repülésre. Egyben ez volt a program első olyan repülése, amelyre csupa kipróbált űrveteránt jelöltek (Stafford és Young háta mögött két, Cernan pedig egy repüléssel indult a Holdhoz). A legénység ezúttal is élt két előjogával, a legénységi jelvény megtervezésével és az űrhajók névadásával. A parancsnoki űrhajó a Charlie Brown, a holdkomp pedig a Snoopy nevet kapta, két Peanuts rajzfilm figuráét. A startra 1969. május 18-án került sor, először és egyben utoljára Cape Kennedy LC39B indítóállásából. A rakéta startja az egész program legkevésbé sikerült, legtöbb probléma által sújtott indítása volt. Mindhárom fokozat esetében fellépett a típusbetegségnek számító pogo oszcilláció, amely olyan súlyos volt, hogy az űrhajósok szeme előtt összefolyt a műszerek képe és nem voltak képesek rádión jelentést tenni. A további műveletek már problémamentesebben mentek, sima repüléssel elértek a Holdig, majd pályára is álltak körülötte. Némi előkészületet követően a két űrhajó szétvált, Stafford és Cernan megkezdte a süllyedést a felszín felett. Egy másodlagos cél volt, hogy a lehetséges leszállóhelyekről közeli fényképek készüljenek, amelyek jobb felbontásuk révén jobban segíthetik a későbbi tényleges leszállások helyének kiválasztását, mint a rendelkezésre álló Lunar Orbiter fotók. A két űrhajós egészen 14 447 méter magasságig ereszkedett, ahonnan már visszafordultak és megkezdték az emelkedést. Kicsit később leválasztották a holdkomp leszállófokozatát és a felszállófokozattal emelkedtek tovább, vissza az anyaűrhajóval való találkozásig. Ebben a műveletben kisebb hibát vétettek az űrhajósok és az űrhajójuk váratlanul irányítatlanul pörögni kezdett. Csak nagy vesződséggel tudtak – kézi vezérléssel – a váratlan vészhelyzetből kikeveredni. Ezt követően sikeresen újra összekapcsolódtak a parancsnoki űrhajóval. A repülés újabb eseménytelen hazatérési fázist követően 1969. május 26-án ért véget, amikor a Charlie Brown 8 nap 0 óra 3 perc 23 másodperc repülés után belecsobban a Csendes-óceán vizébe, Amerikai Szamoától 740 kilométerre, ahol a hadihajó várta. (hu)
- Az Apollo–10 (NASA kódja szerint az AS-505) az Apollo-program negyedik emberes repülése volt, egyben a második, amely a Holdig repült. A repülés fő célja a Holdra szállás „jelmezes főpróbája” volt, az utolsó tesztrepülés, amely a Holdhoz való elrepülést, a holdkomp és az anyaűrhajó szétválasztását, az ereszkedést a holdfelszín felett mind-mind magában foglalta, lényegében egy Holdra szállás volt, tényleges leérkezés nélkül. A NASA 1967-ben fektette le azt a sémát, amely szerint lépésről-lépésre elérnek a Holdig és ebben szerepelt egy ilyen, az eszközrendszert minden ízében és teljes körűen kipróbáló teszt. Másrészt az űrszondás tesztrepülések – legfőképpen a Lunar Orbiter-program – révén a mérnökök tudomást szereztek róla, hogy a Hold gravitációs mezeje eltér a a Földétől, tömegkoncentrációk, ún. masconok vannak az égitest testében, amelyek befolyásolják a körülötte keringő űrhajók pályáját. Biztonságosan csak ennek a jelenségnek az ismeretében lehetett űrhajót küldeni egy holdi leszállásra. A repülésre Deke Slayton, a NASA személyzeti ügyekért felelős igazgatója Tom Stafford parancsnokot, John Young parancsnoki egység pilótát és Gene Cernan holdkomp pilótát jelölte meg legénységként, tartalékaik pedig Gordo Cooper tartalék parancsnok, Donn Eisele tartalék parancsnoki egység pilóta és Ed Mitchell tartalék holdkomp pilóta lettek. Ezzel a program visszatért az eredeti rotációhoz (Slayton a tartaléknak jelölnek, aztán kihagysz két repülést és Te következel a repülésre kijelölt legénységben szisztémát dolgozta ki), így az Apollo–7 tartalékai kerültek kinevezésre a repülésre. Egyben ez volt a program első olyan repülése, amelyre csupa kipróbált űrveteránt jelöltek (Stafford és Young háta mögött két, Cernan pedig egy repüléssel indult a Holdhoz). A legénység ezúttal is élt két előjogával, a legénységi jelvény megtervezésével és az űrhajók névadásával. A parancsnoki űrhajó a Charlie Brown, a holdkomp pedig a Snoopy nevet kapta, két Peanuts rajzfilm figuráét. A startra 1969. május 18-án került sor, először és egyben utoljára Cape Kennedy LC39B indítóállásából. A rakéta startja az egész program legkevésbé sikerült, legtöbb probléma által sújtott indítása volt. Mindhárom fokozat esetében fellépett a típusbetegségnek számító pogo oszcilláció, amely olyan súlyos volt, hogy az űrhajósok szeme előtt összefolyt a műszerek képe és nem voltak képesek rádión jelentést tenni. A további műveletek már problémamentesebben mentek, sima repüléssel elértek a Holdig, majd pályára is álltak körülötte. Némi előkészületet követően a két űrhajó szétvált, Stafford és Cernan megkezdte a süllyedést a felszín felett. Egy másodlagos cél volt, hogy a lehetséges leszállóhelyekről közeli fényképek készüljenek, amelyek jobb felbontásuk révén jobban segíthetik a későbbi tényleges leszállások helyének kiválasztását, mint a rendelkezésre álló Lunar Orbiter fotók. A két űrhajós egészen 14 447 méter magasságig ereszkedett, ahonnan már visszafordultak és megkezdték az emelkedést. Kicsit később leválasztották a holdkomp leszállófokozatát és a felszállófokozattal emelkedtek tovább, vissza az anyaűrhajóval való találkozásig. Ebben a műveletben kisebb hibát vétettek az űrhajósok és az űrhajójuk váratlanul irányítatlanul pörögni kezdett. Csak nagy vesződséggel tudtak – kézi vezérléssel – a váratlan vészhelyzetből kikeveredni. Ezt követően sikeresen újra összekapcsolódtak a parancsnoki űrhajóval. A repülés újabb eseménytelen hazatérési fázist követően 1969. május 26-án ért véget, amikor a Charlie Brown 8 nap 0 óra 3 perc 23 másodperc repülés után belecsobban a Csendes-óceán vizébe, Amerikai Szamoától 740 kilométerre, ahol a hadihajó várta. (hu)
|
