| dbo:abstract
|
- A BT–7 szovjet könnyű harckocsi, a BT-sorozatú gyorsharckocsik (Быстроходный танк – Bisztrohodnij tank) harmadik modellje. A továbbfejlesztett változataként jött létre. Sorozatgyártását 1934–1935-ben kezdték meg. A harckocsin már megjelent a csonkakúp alakú torony, az M–17-es (BMW-motor másolat) motor, újfajta rádióantenna, a modernizált célzóberendezés, az átdolgozott lánctalp, futómű és a sebességváltó. 1937-től a V–2-es dízelmotor egy korai változatával szerelték fel BT–7-eseket, és BT–7M jelzéssel 1940-ig mintegy 800 darab készült belőlük. A dízelmotort párhuzamosan fejlesztették a BT harckocsikkal a Komintern gyárban, a fejlesztésbe besegített a (CIAM) is. A tesztek kielégítőek voltak, és a motort V–2 jelzéssel alap harckocsimotorként rendszeresítették a Vörös Hadseregben. A BT–7-nek jellegzetes tulajdonsága volt, hogy nagy sebességének köszönhetően szinte ugorva tudott áthaladni kisebb terepegyenetlenségek felett. Ez a tulajdonság később szándékos ugrások kivitelezéséhez vezetett. A tereptől és a felépített ugrórámpától függően a BT–7 akár 20 méterre is el tudott ugrani. A szándékos ugrások technikáját a Legfelsőbb Parancsnokság is jóváhagyta, és szabványos eljárásként rögzítette, amit harci körülmények között is végre kell hajtani. A BT–7-est a japánok ellen a mandzsúriai harcokban alkalmazták először az 1930-as évek végén, majd részt vettek Lengyelország megszállásában és a finnek elleni téli háborúban 1940-ben. A típus karrierje a német inváziót követően, 1941-ben Európában véget ért, ám az ázsiai front megnyitásakor újra bevetették. (hu)
- A BT–7 szovjet könnyű harckocsi, a BT-sorozatú gyorsharckocsik (Быстроходный танк – Bisztrohodnij tank) harmadik modellje. A továbbfejlesztett változataként jött létre. Sorozatgyártását 1934–1935-ben kezdték meg. A harckocsin már megjelent a csonkakúp alakú torony, az M–17-es (BMW-motor másolat) motor, újfajta rádióantenna, a modernizált célzóberendezés, az átdolgozott lánctalp, futómű és a sebességváltó. 1937-től a V–2-es dízelmotor egy korai változatával szerelték fel BT–7-eseket, és BT–7M jelzéssel 1940-ig mintegy 800 darab készült belőlük. A dízelmotort párhuzamosan fejlesztették a BT harckocsikkal a Komintern gyárban, a fejlesztésbe besegített a (CIAM) is. A tesztek kielégítőek voltak, és a motort V–2 jelzéssel alap harckocsimotorként rendszeresítették a Vörös Hadseregben. A BT–7-nek jellegzetes tulajdonsága volt, hogy nagy sebességének köszönhetően szinte ugorva tudott áthaladni kisebb terepegyenetlenségek felett. Ez a tulajdonság később szándékos ugrások kivitelezéséhez vezetett. A tereptől és a felépített ugrórámpától függően a BT–7 akár 20 méterre is el tudott ugrani. A szándékos ugrások technikáját a Legfelsőbb Parancsnokság is jóváhagyta, és szabványos eljárásként rögzítette, amit harci körülmények között is végre kell hajtani. A BT–7-est a japánok ellen a mandzsúriai harcokban alkalmazták először az 1930-as évek végén, majd részt vettek Lengyelország megszállásában és a finnek elleni téli háborúban 1940-ben. A típus karrierje a német inváziót követően, 1941-ben Európában véget ért, ám az ázsiai front megnyitásakor újra bevetették. (hu)
|
