| dbo:abstract
|
- A vietnámi háború alatt bővebb értelemben a teljes második indokínai háborút (1955 – 1975. április 30.), szűkebb értelemben a közvetlen amerikai katonai beavatkozást (1965–1973) lehet érteni. A háború alapvetően a francia gyarmati hadsereg végső veresége után 1954-ben ideiglenesen kettéosztott Vietnám újraegyesítéséért folyt, amely során ideológiai alapon Kína és a Szovjetunió a kommunista Észak-Vietnámot, míg az USA Dél-Vietnámot támogatta. A két kommunista nagyhatalom a délkelet-ázsiai befolyásért egymással is versengett, az USA pedig a kommunizmus térnyerését próbálta megakadályozni a térség frissen függetlenné vált országaiban. A szárazföldi hadműveletek nagyobbrészt Dél-Vietnámban, továbbá Kambodzsa és Laosz határ menti területein folytak. Kezdetben az amerikai katonai tanácsadók által kiképzett Dél-vietnámi Hadsereg csapatai próbálták felszámolni a délen az esőerdőkben és a kiterjedt föld alatti alagútrendszerekben bujkáló és a vidéki falvakat uraló ellenállók és gerillák csapatait. A délen uralkodó politikai elnyomás és káosz miatt az ellenállók száma az évek során nem csökkent, sőt emelkedett. Az amerikai politika és hadvezetés az 1960-as évek közepén úgy döntött, a tanácsadók és kiképzők mellé harcoló amerikai katonákat is küld a térségbe. A gerillák mellett az északi hadsereg katonái is gyakran harcoltak délen, sőt többször is megkísérelték a déli országrész teljes katonai megszállását, amit csak az amerikai tűzerő révén sikerült visszaverni. Észak-Vietnám felett ugyanekkor légiháború dúlt. Az amerikai bombázók a teljes észak-vietnámi ipart lerombolták, bár a szovjet és kínai gazdasági és katonai támogatás miatt ez nem rengette meg az országot. A háború komoly kihívást jelentett a nyílt fronton zajló harcra kiképzett amerikai katonák számára. Az ellenség ugyanis többnyire gerillaakciókkal támadott, s a dél-vietnámi kommunista ellenállók erős támogatói rétegre leltek a szegény parasztság körében. Így az ellenség képes beolvadni a civilek közé, míg a messziről érkezett amerikaiak nem voltak képesek megkülönböztetni a polgári lakost a vietnámi ellenállóktól. Az észak-vietnámi hadsereg is jobbára gerillatámadásokat alkalmazott, így támogatva déli szövetségeseit. A háborúban alkalmazott amerikai stratégia következésképp nem az volt, hogy ellenséges területet kelljen elfoglalni, vagy hadsereget kelljen nyílt csatában legyőzni, hanem a Dél-Vietnámban harcoló ellenálló gócokat és az őket támogató északi egységeket mind egy szálig el kellett pusztítani. A kommunista ellenállók kihasználták az országuk természeti adottságait (a sűrű őserdőket, hegyeket, sziklabarlangokat, folyókat) és azokat használták természetes fedezékekként. Az amerikai hadsereg minden elképzelhető modern hadieszközt (az atomfegyvereket leszámítva) bevetett Vietnámban, ám az ellenség harciasságát alábecsülték, amelyet a természetes védművek is segítettek. Ráadásul az amerikaiakat a helyi betegségek, s a nagy hőségtől is fokozott lelki és fizikai nyomás is tizedelte, ezért a morál nagyon gyorsan csökkent. Annak ellenére, hogy az amerikai hadsereg a legkorszerűbb eszközökkel volt felszerelve, volt még egy hátrányuk a vietnámiakkal szemben. Vietnámban lényegét tekintve már 1940 óta szűnni nem akaró harcok folytak előbb a japánok, majd a franciák és azt követően az amerikaiak ellen. A vietnámiaknak sok tapasztalt veteránjuk volt, akik magas szintre fejlesztették tudásukat a gerillahadviselés és a rejtőzködő harcmodor területén a vietnámi dzsungelben. Az amerikai hadsereg a háború első éveiben még kisebb elitegységeket, köztük a híres zöldsapkásokat küldte Vietnámba, hogy képezzék ki a dél-vietnámi hadsereget. John Fitzgerald Kennedy elnöksége idején az 1960-as években az amerikai hadsereg egyre nagyobb számban küldött harcoló alakulatokat Délkelet-Ázsiába, akik nem elitegységekhez tartozó sorköteles újoncok voltak. Az évek múlásával egyre több és több sorkatona járta meg Vietnámot. A koreai háború és még kevésbé a második világháború veteránjai gyakorlatilag nem is vettek részt a vietnámi fronton dúló harcokban. A sok esetben 18 évüket frissen betöltött regruták igen hamar egy számukra teljesen idegen ország földjén találták magukat, s annak kultúrájáról, szokásairól, lakosságáról jóformán semmit sem tudtak. Szolgálati idejük is sokuknak egy évre szólt mindössze, azt követően pedig új katonákkal cserélték le őket, ennélfogva a vietnámi fronton egymást követték a tapasztalatlanabbnál tapasztalatlanabb amerikai újoncok. A televízió által közvetített arcvonal nélküli gerillaháború kegyetlensége, illetve a hadkötelezettséggel szembeni ellenállás, az amerikai baloldali békemozgalmak megerősödéséhez vezetett. Leginkább Észak-Vietnám is arra törekedett, hogy addig kitartson, míg az elhúzódó háborút az amerikai társadalom megelégeli, amely vagy az amerikai kormányzat belső összeomlásához vezet, avagy a lakosság nyomása rábírja a legfelsőbb vezetést, hogy szüntesse be a háborút. A háttérben folyamatosan zajlottak a nyílt és titkos tárgyalások a felek között, de évekig nem jutottak megegyezésre. Az USA próbálta a déli országrész függetlenségét elérni, de észak nem volt hajlandó engedni követeléséből, miszerint minden külföldi katona hagyja el az országot, szűnjön meg az ország kettéosztottsága, és tartsanak választásokat, amit a zűrzavaros déli politikai helyzet miatt a kommunisták nagy valószínűséggel meg is nyertek volna. Az amerikai és az észak-vietnámi küldöttség végül a dél-vietnámi küldöttség tudta nélkül 1972-ben megállapodott. Az amerikai vezetés már 1968-ban eldöntötte, hogy kivonul a térségből, de mindezt a lehető legkisebb presztízsveszteséggel szerette volna elérni. A békeszerződés aláírása után az Egyesült Államok 1973-ban ki is vonult az országból. A támogatás nélkül maradt Dél-Vietnám ereje megtört, az északiak a békeszerződést megszegve 1975-ben lerohanták Dél-Vietnámot, és elfoglalták a déli fővárost, Saigont. A két ország 1976-ban Vietnámi Szocialista Köztársaság néven hivatalosan is egyesült. A becslések 800 ezer és 3 millió közé teszik a vietnámi áldozatok számát. A háborúban valamivel több mint 58 000 amerikai vesztette életét. A vietnámi háború emléke hosszú időn át kísértett az amerikai társadalomban. Emléke ugyan az új évszázadtól már erősen megfakult, de még számos veteránja él a háborúnak, sokuk elfeledhetetlen rémálomként emlékezik vissza a történtekre. (hu)
- A vietnámi háború alatt bővebb értelemben a teljes második indokínai háborút (1955 – 1975. április 30.), szűkebb értelemben a közvetlen amerikai katonai beavatkozást (1965–1973) lehet érteni. A háború alapvetően a francia gyarmati hadsereg végső veresége után 1954-ben ideiglenesen kettéosztott Vietnám újraegyesítéséért folyt, amely során ideológiai alapon Kína és a Szovjetunió a kommunista Észak-Vietnámot, míg az USA Dél-Vietnámot támogatta. A két kommunista nagyhatalom a délkelet-ázsiai befolyásért egymással is versengett, az USA pedig a kommunizmus térnyerését próbálta megakadályozni a térség frissen függetlenné vált országaiban. A szárazföldi hadműveletek nagyobbrészt Dél-Vietnámban, továbbá Kambodzsa és Laosz határ menti területein folytak. Kezdetben az amerikai katonai tanácsadók által kiképzett Dél-vietnámi Hadsereg csapatai próbálták felszámolni a délen az esőerdőkben és a kiterjedt föld alatti alagútrendszerekben bujkáló és a vidéki falvakat uraló ellenállók és gerillák csapatait. A délen uralkodó politikai elnyomás és káosz miatt az ellenállók száma az évek során nem csökkent, sőt emelkedett. Az amerikai politika és hadvezetés az 1960-as évek közepén úgy döntött, a tanácsadók és kiképzők mellé harcoló amerikai katonákat is küld a térségbe. A gerillák mellett az északi hadsereg katonái is gyakran harcoltak délen, sőt többször is megkísérelték a déli országrész teljes katonai megszállását, amit csak az amerikai tűzerő révén sikerült visszaverni. Észak-Vietnám felett ugyanekkor légiháború dúlt. Az amerikai bombázók a teljes észak-vietnámi ipart lerombolták, bár a szovjet és kínai gazdasági és katonai támogatás miatt ez nem rengette meg az országot. A háború komoly kihívást jelentett a nyílt fronton zajló harcra kiképzett amerikai katonák számára. Az ellenség ugyanis többnyire gerillaakciókkal támadott, s a dél-vietnámi kommunista ellenállók erős támogatói rétegre leltek a szegény parasztság körében. Így az ellenség képes beolvadni a civilek közé, míg a messziről érkezett amerikaiak nem voltak képesek megkülönböztetni a polgári lakost a vietnámi ellenállóktól. Az észak-vietnámi hadsereg is jobbára gerillatámadásokat alkalmazott, így támogatva déli szövetségeseit. A háborúban alkalmazott amerikai stratégia következésképp nem az volt, hogy ellenséges területet kelljen elfoglalni, vagy hadsereget kelljen nyílt csatában legyőzni, hanem a Dél-Vietnámban harcoló ellenálló gócokat és az őket támogató északi egységeket mind egy szálig el kellett pusztítani. A kommunista ellenállók kihasználták az országuk természeti adottságait (a sűrű őserdőket, hegyeket, sziklabarlangokat, folyókat) és azokat használták természetes fedezékekként. Az amerikai hadsereg minden elképzelhető modern hadieszközt (az atomfegyvereket leszámítva) bevetett Vietnámban, ám az ellenség harciasságát alábecsülték, amelyet a természetes védművek is segítettek. Ráadásul az amerikaiakat a helyi betegségek, s a nagy hőségtől is fokozott lelki és fizikai nyomás is tizedelte, ezért a morál nagyon gyorsan csökkent. Annak ellenére, hogy az amerikai hadsereg a legkorszerűbb eszközökkel volt felszerelve, volt még egy hátrányuk a vietnámiakkal szemben. Vietnámban lényegét tekintve már 1940 óta szűnni nem akaró harcok folytak előbb a japánok, majd a franciák és azt követően az amerikaiak ellen. A vietnámiaknak sok tapasztalt veteránjuk volt, akik magas szintre fejlesztették tudásukat a gerillahadviselés és a rejtőzködő harcmodor területén a vietnámi dzsungelben. Az amerikai hadsereg a háború első éveiben még kisebb elitegységeket, köztük a híres zöldsapkásokat küldte Vietnámba, hogy képezzék ki a dél-vietnámi hadsereget. John Fitzgerald Kennedy elnöksége idején az 1960-as években az amerikai hadsereg egyre nagyobb számban küldött harcoló alakulatokat Délkelet-Ázsiába, akik nem elitegységekhez tartozó sorköteles újoncok voltak. Az évek múlásával egyre több és több sorkatona járta meg Vietnámot. A koreai háború és még kevésbé a második világháború veteránjai gyakorlatilag nem is vettek részt a vietnámi fronton dúló harcokban. A sok esetben 18 évüket frissen betöltött regruták igen hamar egy számukra teljesen idegen ország földjén találták magukat, s annak kultúrájáról, szokásairól, lakosságáról jóformán semmit sem tudtak. Szolgálati idejük is sokuknak egy évre szólt mindössze, azt követően pedig új katonákkal cserélték le őket, ennélfogva a vietnámi fronton egymást követték a tapasztalatlanabbnál tapasztalatlanabb amerikai újoncok. A televízió által közvetített arcvonal nélküli gerillaháború kegyetlensége, illetve a hadkötelezettséggel szembeni ellenállás, az amerikai baloldali békemozgalmak megerősödéséhez vezetett. Leginkább Észak-Vietnám is arra törekedett, hogy addig kitartson, míg az elhúzódó háborút az amerikai társadalom megelégeli, amely vagy az amerikai kormányzat belső összeomlásához vezet, avagy a lakosság nyomása rábírja a legfelsőbb vezetést, hogy szüntesse be a háborút. A háttérben folyamatosan zajlottak a nyílt és titkos tárgyalások a felek között, de évekig nem jutottak megegyezésre. Az USA próbálta a déli országrész függetlenségét elérni, de észak nem volt hajlandó engedni követeléséből, miszerint minden külföldi katona hagyja el az országot, szűnjön meg az ország kettéosztottsága, és tartsanak választásokat, amit a zűrzavaros déli politikai helyzet miatt a kommunisták nagy valószínűséggel meg is nyertek volna. Az amerikai és az észak-vietnámi küldöttség végül a dél-vietnámi küldöttség tudta nélkül 1972-ben megállapodott. Az amerikai vezetés már 1968-ban eldöntötte, hogy kivonul a térségből, de mindezt a lehető legkisebb presztízsveszteséggel szerette volna elérni. A békeszerződés aláírása után az Egyesült Államok 1973-ban ki is vonult az országból. A támogatás nélkül maradt Dél-Vietnám ereje megtört, az északiak a békeszerződést megszegve 1975-ben lerohanták Dél-Vietnámot, és elfoglalták a déli fővárost, Saigont. A két ország 1976-ban Vietnámi Szocialista Köztársaság néven hivatalosan is egyesült. A becslések 800 ezer és 3 millió közé teszik a vietnámi áldozatok számát. A háborúban valamivel több mint 58 000 amerikai vesztette életét. A vietnámi háború emléke hosszú időn át kísértett az amerikai társadalomban. Emléke ugyan az új évszázadtól már erősen megfakult, de még számos veteránja él a háborúnak, sokuk elfeledhetetlen rémálomként emlékezik vissza a történtekre. (hu)
|
