| dbo:abstract
|
- A Yello elektronikus zenét játszó svájci popegyüttes. Tagjai Dieter Meier és . Legismertebb, legtöbb dokumentálható elismerést (pl. slágerlistás helyezéseket) kapott dalaik itthon és külföldön is az „Oh Yeah”, illetve a „The Race” („A verseny”). Az együttes megkülönböztető jellegzetességei: az énekes Dieter Meier rendkívül mély hangja, a főleg -kből építkező, kísérletező jellegű és hangulatilag és zeneileg is meglehetősen jellegzetes atmoszférát teremtő – általában játékos, sokszor burlesque-szerűen humoros hatást keltő – zeneszerzési technika, valamint a kísérleti videoművészként is elismert Meier által alkotott alapkoncepciójú és rendezésű videóklipjeik többségében ehhez illeszkedő, szintén stílusteremtő vizualitása. „A Yello tagjaiként régi hagyomány számunkra, természetesen, hogy szeressük, amit csinálunk, de egyszersmind az is, hogy a messzemenőkig komolyan vegyük azt, hogy nem igazán vesszük magunkat komolyan. Tudják, abban, amiről a Yello a kezdetektől is szólt, mindig benne volt az irónia és önirónia nézőpontja. Szerintem az emberek tényleg szeretik a humort a Yelloban, és azt is, hogy emiatt mindig van benne valami váratlan. Valahogy úgy érezhetik, hogy ez a két pasas két gyerek egy homokozóban, akiket jól szórakoztat a fantáziakastélyaik építése, annyira, hogy a végén maguk is mindig meglepődnek, mit bírtak építeni.” – Dieter Meier Annak ellenére, hogy pályafutásuk során számos , a Yello kezdetben félig-meddig underground, avantgárd zenekar volt, amelynek tagjai bár profi művészek más területeken, zenei képzettség szempontjából végig félig-meddig büszkén vállaltan amatőrök maradtak (Vö. Meier: „A dilettáns számomra rendkívül pozitív csengésű szó.”) Évtizedekig egyensúlyoztak – nem feltétlenül tudatosan – az experimentális elektronika és a mainstream popzene között, sok divatos és egészen egyedileg alkotott stílussal is kísérleteztek a zenei dadaizmustól egészen a legtriviálisabb elektronikus popstílusokig (a synthpoptól az keresztül egészen a rave-ig), önjellemzésük szerint szerint zenéjük nem kategorizálható, bár az olyan gyakran kapott jelzőket, mint pl. az „avantgarde” és „excentrikus”, adekvátnak és elismerésnek tekintik. Aligha tévedés azonban kijelenteni, hogy a zenekritika, főképp a nyolcvanas évek közepén kiadott albumaik, valamint olyan jelenségek, mint a kétezres évekbeli beszállás az Audi autógyár reklámkampányába ( virtuális album, 2017), mára besorolta a Yello-t, mégpedig meglehetős joggal, a (mainstream) popzenekarok közé. A csapatot eklektikussága és 80-as évekbe eső fénykora miatt sokszor az újhullámhoz sorolják, illetve szintetizátor-pop együttesként is számon tartják; habár egyik leírás sem igazán illik rájuk. A Yello esetében immár tanácsosabb elektropopról, semmint synthpopról beszélni. (hu)
- A Yello elektronikus zenét játszó svájci popegyüttes. Tagjai Dieter Meier és . Legismertebb, legtöbb dokumentálható elismerést (pl. slágerlistás helyezéseket) kapott dalaik itthon és külföldön is az „Oh Yeah”, illetve a „The Race” („A verseny”). Az együttes megkülönböztető jellegzetességei: az énekes Dieter Meier rendkívül mély hangja, a főleg -kből építkező, kísérletező jellegű és hangulatilag és zeneileg is meglehetősen jellegzetes atmoszférát teremtő – általában játékos, sokszor burlesque-szerűen humoros hatást keltő – zeneszerzési technika, valamint a kísérleti videoművészként is elismert Meier által alkotott alapkoncepciójú és rendezésű videóklipjeik többségében ehhez illeszkedő, szintén stílusteremtő vizualitása. „A Yello tagjaiként régi hagyomány számunkra, természetesen, hogy szeressük, amit csinálunk, de egyszersmind az is, hogy a messzemenőkig komolyan vegyük azt, hogy nem igazán vesszük magunkat komolyan. Tudják, abban, amiről a Yello a kezdetektől is szólt, mindig benne volt az irónia és önirónia nézőpontja. Szerintem az emberek tényleg szeretik a humort a Yelloban, és azt is, hogy emiatt mindig van benne valami váratlan. Valahogy úgy érezhetik, hogy ez a két pasas két gyerek egy homokozóban, akiket jól szórakoztat a fantáziakastélyaik építése, annyira, hogy a végén maguk is mindig meglepődnek, mit bírtak építeni.” – Dieter Meier Annak ellenére, hogy pályafutásuk során számos , a Yello kezdetben félig-meddig underground, avantgárd zenekar volt, amelynek tagjai bár profi művészek más területeken, zenei képzettség szempontjából végig félig-meddig büszkén vállaltan amatőrök maradtak (Vö. Meier: „A dilettáns számomra rendkívül pozitív csengésű szó.”) Évtizedekig egyensúlyoztak – nem feltétlenül tudatosan – az experimentális elektronika és a mainstream popzene között, sok divatos és egészen egyedileg alkotott stílussal is kísérleteztek a zenei dadaizmustól egészen a legtriviálisabb elektronikus popstílusokig (a synthpoptól az keresztül egészen a rave-ig), önjellemzésük szerint szerint zenéjük nem kategorizálható, bár az olyan gyakran kapott jelzőket, mint pl. az „avantgarde” és „excentrikus”, adekvátnak és elismerésnek tekintik. Aligha tévedés azonban kijelenteni, hogy a zenekritika, főképp a nyolcvanas évek közepén kiadott albumaik, valamint olyan jelenségek, mint a kétezres évekbeli beszállás az Audi autógyár reklámkampányába ( virtuális album, 2017), mára besorolta a Yello-t, mégpedig meglehetős joggal, a (mainstream) popzenekarok közé. A csapatot eklektikussága és 80-as évekbe eső fénykora miatt sokszor az újhullámhoz sorolják, illetve szintetizátor-pop együttesként is számon tartják; habár egyik leírás sem igazán illik rájuk. A Yello esetében immár tanácsosabb elektropopról, semmint synthpopról beszélni. (hu)
|
