| dbo:abstract
|
- Ez a lap Lengyelország uralkodóinak a listája. A névsor a korai lengyel történelem legendabeli mitikus alakjaihoz nyúlik vissza, majd az első keresztény uralkodó által alapított dinasztia öröklődési sorát kíséri végig. A kora középkori Lengyelország szláv népessége alapvetően két jelentősebb államalakulatot hozott létre. Az egyiket Krakkó környékén az úgynevezett wiślanok (jelentése: Visztula mentiek) hozták létre, míg a másikat Gniezno központtal a polánok (vagyis: Mezeiek) alkották meg. Ez utóbbiban lépett trónra a később meghatározó Piast-dinasztia, amelynek legjelentősebb tagja I. Mieszko fejedelem lett, aki felvette a kereszténységet, és seregével meghódította a Balti-tenger partját, Sziléziát és Kis-Lengyelországot. Megalapította a független lengyel egyházat, amelynek központját a leigázott Krakkóba helyzte. A dinasztia hatalma töretlen volt egészen 1138-ig, amikor III. Boleszláv úgy döntött, hogy országát felosztja négy gyermeke között. A feldarabolódott birodalom anarchiába süllyedt, legerősebb központja Krakkó vezetésével fennmaradt. Csak 1320-ban sikerült újra egyesíteni a régi területeket, bár Szilézia egy része Csehországhoz került. A virágkorát élő Lengyel Királyságnak a Jagelló-ház uralma alatt szembe kellett néznie a keletről egyre nagyobb fenyegést jelentő Oroszországgal. 1569-ben Lengyelország és Litvánia úgy döntöttek, hogy közösen összefognak az orosz fenyegetés ellen, és 1569-ben létrehozták a lublini uniót, a két ország egyesülését. Erre a korra tehető a választott uralkodók időszaka is, vagy más néven a nemesi köztársaság (Rzeczpospolita) létrejötte. Az állandósuló politikai csatározások meggyengítették az ország védekező erejét. Bár a felvilágosodásra alapozva a nagy szejm (1788–1792) jelentős intézményi reformokat hajtott végre – megalkották pl. Európa első modern, kartális alkotmányát –, 1795-re három nagyobb szomszédja felosztotta Lengyelországot, megszüntetve az önálló államiságot. (hu)
- Ez a lap Lengyelország uralkodóinak a listája. A névsor a korai lengyel történelem legendabeli mitikus alakjaihoz nyúlik vissza, majd az első keresztény uralkodó által alapított dinasztia öröklődési sorát kíséri végig. A kora középkori Lengyelország szláv népessége alapvetően két jelentősebb államalakulatot hozott létre. Az egyiket Krakkó környékén az úgynevezett wiślanok (jelentése: Visztula mentiek) hozták létre, míg a másikat Gniezno központtal a polánok (vagyis: Mezeiek) alkották meg. Ez utóbbiban lépett trónra a később meghatározó Piast-dinasztia, amelynek legjelentősebb tagja I. Mieszko fejedelem lett, aki felvette a kereszténységet, és seregével meghódította a Balti-tenger partját, Sziléziát és Kis-Lengyelországot. Megalapította a független lengyel egyházat, amelynek központját a leigázott Krakkóba helyzte. A dinasztia hatalma töretlen volt egészen 1138-ig, amikor III. Boleszláv úgy döntött, hogy országát felosztja négy gyermeke között. A feldarabolódott birodalom anarchiába süllyedt, legerősebb központja Krakkó vezetésével fennmaradt. Csak 1320-ban sikerült újra egyesíteni a régi területeket, bár Szilézia egy része Csehországhoz került. A virágkorát élő Lengyel Királyságnak a Jagelló-ház uralma alatt szembe kellett néznie a keletről egyre nagyobb fenyegést jelentő Oroszországgal. 1569-ben Lengyelország és Litvánia úgy döntöttek, hogy közösen összefognak az orosz fenyegetés ellen, és 1569-ben létrehozták a lublini uniót, a két ország egyesülését. Erre a korra tehető a választott uralkodók időszaka is, vagy más néven a nemesi köztársaság (Rzeczpospolita) létrejötte. Az állandósuló politikai csatározások meggyengítették az ország védekező erejét. Bár a felvilágosodásra alapozva a nagy szejm (1788–1792) jelentős intézményi reformokat hajtott végre – megalkották pl. Európa első modern, kartális alkotmányát –, 1795-re három nagyobb szomszédja felosztotta Lengyelországot, megszüntetve az önálló államiságot. (hu)
|
